Emlékezés a doni tragédiára

  Magyar királyi 2. honvéd hadsereg a Donnál

A kunszentmártoni Polgári Kör február 11-én emlékezett meg a doni tragédia 74. évfordulójáról a Kunszentmártoni Gazdakörben. A több mint hét évtizeddel ezelőtti történések ma is fájó emlékként élnek nemzetünk emlékezetében, s miután városunkból is sokan kényszerültek részt venni az ottani harcokban és szerencsés esetben a Don menti fehér pokolból élve hazakerülni, így a ma élő generációknak megkerülhetetlen erkölcsi kötelessége városunkban is hős katonáinkról az évfordulókon megemlékezni.

Az  kétségtelen tény, hogy országunk geopolitikai helyzetéből adódóan  egy szövetségesi rendszerben vívott háborútól nem maradhatott távol, s a Moszva előterében 1941 decemberében elakadt német támadást követően a tényleges katonai és természetesen gazdasági hozzájárulást már nem lehetett megtagadni. Ennek következtében került sor a valamivel több, mint 200 ezer fős magyar királyi 2. honvéd hadsereg felállítására és 1942 április 11-étől a keleti hadműveleti területre történő kiszállítására.

A kivonult és a harcokba jóformán azonnal bevetett magyar csapatok súlyos harcokat vívtak és jelentős veszteségeik voltak a Voronyezstől délre húzódó doni partszakaszon augusztus és szeptember hónapok folyamán az ún. hídfőcsaták - Sztarozsevoja, Uriv, Korotojak és Scsucsje- során. Az ezt követő három havi „fegyvernyugvás” után a szovjet Vörös Hadsereg 1943. január 12-én és 14-én megindult támadását az elviselhetetlen természeti körülmények ellenére kifejtett szívós ellenállással és önfeláldozással sem lehetett feltartóztatni, az ezt követően a mínusz 40 fok körüli dermesztő hidegben a végtelen orosz hómezőkön történő rettenetes szenvedésekkel járó  leírhatatlan visszavonulás pedig fegyver nélkül is százával szedte az áldozatait az üldöző szovjet csapatok és ukrán milicisták meg-megújuló támadásai közepette. Az utolsó magyar egység 1943. február 15-én, 150 kilóméterre nyugatra a Dontól, az Oszkol folyónál távozott a hadműveleti területről és ezzel értek véget a második hadsereg megpróbáltatásai a keleti fronton.

Mint minden nagy nemzeti tragédiáink esetében, a doni katasztrófával és annak okaival kapcsolatban is minden generáció felteszi a maga kérdéseit, mert szeretné minél tisztábban látni annak ok-okozati összefüggéseit. Ennek megfelelően a megemlékezésen is felmerült néhány ilyen fontos kérdés közül az alábbi három témakört emelném ki: a második hadsereg a Donnál a világ egyik legerősebb hadseregével került szembe, fegyverzete sem minőségben, sem mennyiségben nem állt arányban a szemben álló szovjet alakulatok fegyvereivel. Még az 1942 januári tárgyalások során a németek ígéretet tettek ugyan a hadsereg fegyverzetének kiegészítésére, ebből azonban csak szerény támogatásra futotta. Ezért azután kevés volt a páncélos, a páncélelhárító fegyver, a korszerű szállítóeszköz és nem volt elegendő műszaki alakulat sem, azaz nem sikerült jelentősebb utánpótlást biztosítani a hadseregnek a legnagyobb szükség idején.

A második magyar hadsereg a német B Hadseregcsoport alárendeltségében létszámához és felszereltségéhez képest egy irreálisan nagy kiterjedésű, közel 200 km szélességű arcvonal védelmét kapta feladatául a Donnál úgy, hogy mélysége nem volt, vagyis nem volt elegendő tartaléka egy várható áttörés megállítására, - amint ez 1943 január 12-e után be is következett.

A tényleges harci cselekmények mellett 1942 október végétől beköszöntött az Orosz Tél, ami azután az időjárási viszonyokat ismerő és azokhoz megfelelően alkalmazkodó szovjet alakulatok hatékony támadásai mellett megpecsételte az egyébként is egyenlőtlen küzdelemre kényszerített második hadsereg sorsát. A dermesztő hidegben a precíziós német géppisztolyok használhatatlanná váltak, a beásott lövegtalpak belefagytak a fagyott földbe, a nyári ruházatban, az éhségtől és iszonyatos megpróbáltatásoktól kimerült katona, ha leült pihenni a havas földre, többé nem kelt fel onnan. Mindehhez nagymértékben hozzájárult az a körülmény is, hogy az arcvonal mögött biztos távolságban meleg ruházattal és élelemmel felszerelt raktárakat a hadvezetőség csak 1943 szeptemberétől tervezte a honvédek rendelkezésére bocsátani, melynek következtében megfelelő téli ruházat hiányában ezrek haltak értelmetlen fagyhalált! Úgy tűnik,- bár ez nem kizárólag a magyar hadvezetés felelőssége-, Napóleon 1813-as kudarcából és az első világháború 1915 januári-februári kárpáti téli csatáinak hasonló tapasztalatiból a keleti hadműveleti területeken harcoló hadseregek vezérkara (s mögöttük persze a parancsoló nagypolitika) nem vonta le azt a nyilvánvaló következtetést, hogy szárazföldi hadseregek orosz földön téli időjárási viszonyok között eleve vereségre vannak ítélve még a 20. század közepén is!

A megemlékezésen megjelentek ezekre a súlyos, máig felkavaró eseményekre és azok hőseire emlékeztek, akik katonai esküjükhöz és kötelességükhöz híven, az országtól 1500 kilóméterre távol, a Don menti harcokban adták drága életüket Magyar Hazánkért, mert 74 évvel ezelőtt, az akkori politikai körülmények alakulása folytán a Sors rendelése arra az életveszélyes őrhelyre állította őket.

A Donnál harcolt valamennyi kunszentmártoni honvédnek post mortem ezúton is megköszönjük vitéz helytállását és minden évfordulón kegyelettel emlékezünk Rájuk, mert nem felejthetünk! Ennek jegyében helyezte el a résztvevők nevében az emlékezés babérkoszorúját Tóthné Barna Mária úrhölgy, akinek az édesapja, Dr. Barna Domokos ügyvéd is résztvevője volt a doni harcoknak, s ennek jegyében gyújtottunk gyertyát a Római Katolikus Nagytemplom oldalán elhelyezett második világháborús emléktáblánál 2017-ben, a 74. évfordulón!

Ezúton is köszönetet mondunk Holló András úrnak a rendezvényi plakát elkészítéséért, Garáz Annamáriának a méltó babérkoszorúért, Benke Tibor úrnak a megemlékezés helyének biztosításáért és Czakó Gabriellának a rendezvény pillanatainak képi megörökítéséért, valamint a megemlékezés valamennyi résztvevőjének.     

Dr. Szabó János

Kunszentmárton Polgári Kör

A megemlékezés képei az alábbi linken megtekinthetőek!

 

 

 

 

A hozzászólások nem engedélyezettek!