Dr. Hegedűs József főorvos a Képviselő-testület elismerő
oklevelét vehette át a Városházán 2017.május 25-én. A kedves
Olvasók a következőkben az átadást követően elhangzott beszédét
olvashatják.
Tisztelt Polgármester úr, testület, megjelent vendégek, érdeklődők!
Köszönetet mondva a személyemet illető, elsősorban morális értékű gesztusukért, mindenekelőtt néhány gondolatot szeretnék említeni a településhez való viszonyomról.
Kunszentmártont életemben először 1962. július elején a Szolnok felől Szentesre közlekedő vonat ablakából láttam, érettségi után a Pécsi Orvostudományi Egyetemre felvételi vizsgára utazásom alkalmával. Valószínűleg a találkozás sorsszerűsége rögzítette bennem annak máig is élő, minden részletében megmaradt emlékét. Most a pályám végén, ugyanezen a helyen emlékezve ezt a sorsszerűséget egyáltalán nem érzem sorscsapásnak. Sokkal inkább akkori álmaim, elképzeléseim szükségszerű formában történő megvalósulása előjelének. Ilyen érzelmi háttér alapján talán mások számára is érthető, hogy pályám során Kunszentmárton és környéke egészségügyi helyzetének sokszor viszontagságos alakulása mélyebben érintett az átlagnál – sokszor konfliktusok felvállalásától sem riasztott vissza.
A következő tízegynéhány évben 1975-ig Kunszentmártonnal nem volt kapcsolatom. Ezen időszak első felét egyetemi tanulmányaimmal – másik felét a szolnoki Hetényi Géza kórház I. Belgyógyászati osztályán töltöttem a szakvizsga megszerzéséig. Az itt eltöltött öt év Vidra József megyei belgyógyász, osztályvezető főorvos példája nyomán mind szakmai, mind morális értelemben rányomta bélyegét további pályafutásomra.
Ezen időszak első felének hatása is meghatározó jelentőségű volt a későbbi pályám alakulására és - azt hiszem - korosztályom egészére is igaz ez.
1962-ben megszűnőben volt az 56-os forradalom utáni politikai megtorlás terrorhulláma, a nemrégen feltűnt Beatles együttes fellendülő szakaszában volt, ekkor volt a kubai válság, ekkor menesztették Marosán Györgyöt az MSZMP KB-ból, többek között az egyetemi ifjúság ellenes vállalhatatlan nézetei miatt – „Bezárjuk az egyetemeket, ha sokat okoskodik a diákság.” – mondta.
1963-ban Dallasban meggyilkolták Kennedy elnököt, az 1964-es tokiói olimpián közel rekordszámú arany, ezüst és bronzérmet szerzett a magyar csapat.
Tehát egy-két kivételtől eltekintve pozitív energiákkal volt feltöltve, a szellemi és lelki állapota különösen a tanuló ifjúságnak. Korosztályom és a néhány évvel idősebbek az én pályámon ekkor kapták azt a lendületet, ami máig is kitartva azt eredményezi, hogy a magyar egészségügy jelenlegi állapotában, ők azok akik hetven-nyolcvan évesen is tartóoszlopként tudnak helytállni. Ugyanis Lázár János miniszter szavaival élve: „a nyugdíjasok foglakoztatása nélkül összeomolna a mai magyar egészségügy”.
Ezeket az általános igazságokat rám vonatkoztathatónak is érzem, el kellett mondanom indítékaim, értékítéletem jobb megértéséhez.
Saját pályám Kunszentmártonhoz kötődő immáron negyvenkét éves időszakát illetően – ami hatévi körzeti orvosi, majd ezután egész mostanáig belgyógyász szakorvosi, szakrendelői járóbeteg ellátásból állt, a következők mondhatók el. A településsel való újabb - 1975-ös - találkozásom alkalmával emlékeim a következő romantikusnak ható képpel kapcsolódnak egybe: a település környékén, a Szentesről naponta Kecskemétre tartó, talán az ország egyetlen gőzmozdony vontatta vicinális szerelvény mindennapos látványa ragadott meg (igaz, a híres Az Isten háta mögött című Móricz regény hangulatát is kölcsönözve). Összhangban van ezzel az emlékképpel, az a szakmailag nem éppen felemelő tény is, hogy abban az időben Kunszentmártonban és környékén luxus számba ment az EKG vizsgálat a betegek ellátása során. Ezek képezik annak az ellentmondásosnak tűnő lelki hozzáállásomnak alapját, hogy egyrészt a hagyományok megőrzéséhez ragaszkodom, másrészt a fejlődésnek következetes híve vagyok.
Az itteni munkám során a betegekkel való kapcsolatom konfliktusmentesen harmonikus volt – annak érzem. A kapcsolódó szolnoki és szentesi kórházakkal, szakrendelőkkel közvetlen, folyamatos kontaktust tartottam fenn. A legtöbb kollégát személyesen is ismertem, gyorsan és késedelem nélkül tudtam intézkedni a betegeim további ellátását illetően. Sohasem a betegek részéről történő feljelentés lehetőségének víziója irányította tevékenységemet. Erre sosem gondoltam. Cselekvésem az eredményes és gyors segíteni akarás vezérelte.
A szakmai visszajelzések vagy üzenet, vagy dokumentáltan, zárójelentések formájában, pozitívak voltak. Ezekre a legszkeptikusabb beállítottsággal sem mondható az a jelző, hogy „csak a szépre emlékezem”.
Munkamódszeremet jellemezte a beteggel lehetőleg megfelelő ideig való foglalkozás – különösen első találkozás alkalmával (ami a legfontosabb).
A beteg érdekével ellentétes kedvében járás, tetszeni akarás mindig távol állt magatartásomtól, de hogy ezek a lakosság szerint is nagy valószínűséggel igazak, azt a sorsom utóbbi alakulását követő lakossági aláírásgyűjtés gyors és nagyszámú eredményessége is bizonyítja. Hogy miért nem több az aláírás a kétszázötven egynéhánynál az a gyors és meggyőző lendület egyértelmű ereje láttán, csupán gyűjtés leállításán múlott.
Ez úton is szeretnék köszönetet mondani Láziné Ecsédi Magdolna és segítőtársai kunszentmártoni lakosoknak, valamint Gyulai Lajos, agrármérnök úr, cserkeszölői lakosnak a lelkes, közügy iránti érzékenységüket bizonyító aláírásgyűjtés szervezői tevékenységükért. Egyben neheztelésemet kívánom kifejezni a hivatal ezt az ügyet kezelő munkája és stílusa miatt. Ugyanis a jegyző úr többszöri utasítása ellenére sem küldtek választ az aláírásgyűjtés szervezőinek. Ezzel a gesztustalansággal bizony sokat lehet ártani a közügyeket felvállaló civil kurázsinak.
Kunszentmártoni működésemnek lényeges eleme volt az 1995-2003 közötti szakorvosi rendelőintézetbe kinevezett igazgatói feladat ellátása.
A feladatra vállalkozásomat az a tapasztalatom motiválta, hogy Kunszentmárton térségi feladatellátásra diszponálva érzi magát és ezt mindig is küldetéstudatszerűen látta el történelme folyamán. Ezt a benyomásomat később alátámasztotta a város alapításának kétszázadik évfordulójára írt „Kunszentmárton mezőváros” című kötet egészségügyi fejezetének írása közbeni forrásadat kutatási tevékenységem eredménye is. Ugyanilyen fontos motivációm volt igazgatói működésem során az ország rendszerváltozás körüli egészségügyi struktúraváltási politikai koncepciója, miszerint önkormányzati fenntartói hatáskörbe kerüljenek az alapellátás mellett lehetőleg a szakellátások is. Ebben a folyamatban a településnek pályáznia és bizonyítania is kellett rátermettségét, alkalmasságát a feladatra. Ennek során fejtettem ki pályám – érzésem szerint – másik leglényegesebb részét. A képlékeny, labilis körülmények között sok ellendrukkerséggel és ellenszéllel szemben, az intézmény egységét megbontani kész törekvések ellenére, legyőzve az alapjukat képező kishitűség, önbizalomhiány fékező hatását, sikerült a mai szakellátási spektrumnak megfelelő struktúra további működésének jogát biztosítani. – leszámítva az urológia, szemészet, fül- orr gégészet, nappali kórházi rendeléseket – ezek az utóbbi évek fejlesztései. Az akkori körülmények között Kunszentmárton könnyen elveszthette volna ezen a területen betöltött szerepét. A későbbiekben szerencsére sikerült az ügyeleti ellátás címén összemosott alapellátási és szakellátási feladatokat is szeparálni és a mai fejleszthető szakrendelői struktúra útját járni. Mindenesetre az útelágazásnál annak idején egyedül voltam, ennek máig is érezhető negatív érzelmi hatását tapasztalva. Ami vezetői –munkáltatói- tevékenységemet illeti, arról elmondható, hogy munkatársaimnak mindig jó, használható tulajdonságait tartva szem előtt, egyiküktől sem váltam meg „útilaput kötve a talpa alá”.
Ugyanitt egy nem lényegtelen szakmai jellegű kitérést teszek. A vezetés melletti folyamatos rendelési munkám tapasztalatát hasznosítva, vezetői lehetőségemet a stroke megelőzés központi jellegű megszervezésére fordítottam, a Syncumar kezelés helyi kontrollja bevezetésével. Ezzel is hozzájárulva ahhoz, hogy az elektromos rokkant kocsival közlekedő, fél oldalukat mozgatni nem tudó, beszédképtelen betegek látványa ritkaság számba megy településünkön. A thrombózis problémájával való éber foglalkozásom eredménye a „Kunszentmárton mezőváros” című kötet egészségügyi fejezetében ismertetett tanulmányhoz való kapcsolódásom.
Mához érkezve szerencsére elmondhatom, hogy szellemileg és testileg egészségesnek, munkaképesnek érzem magam. Ennek megfelelően az ez év elejéig heti három napon folytatott rendeléseimen havi kb. 10 esetben pácienseim szerencséjükként könyvelték el a velünk való találkozásukat, állapotuk lényeges javulása alapján. Ez persze nem statisztikai elemzés tárgya, mint általában a minőség, életminőség kérdése sem. Az azóta eltelt időben havonta átlagban ennyi beteg esik el a szerencsés találkozástól. A betegforgalmi adatok alapján is év végi plusz fizetés formájában nyert elismerést teljesítményem. Éppen ezért irracionálisnak ítélhető, hogy az intézmény, melynek történetében, életében nem voltam hiába, vezetője olyan dramaturgiát írt elő számomra, hogy a bevezetőben említett sorsszerűséget mégiscsak sorscsapásnak érezzem. Ez képezte a fent említett lakossági aláírásgyűjtés alapját.
Ennek az érzésnek nem engedek. Sokkal inkább Vörösmarty híres verssora fejezi ki alapérzésemet: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!” Végül is a dramaturgot is emberből faragták. Bízom benne, hogy ő is rájön egyszer, hogy a legnagyobb győzelem az, amit az ember maga felett arat. (Lehet, hogy túlzott ez az optimizmus?)
Végezetül még egyszer köszönetet mondok az önkormányzatnak e nemes gesztusáért, ha ezt „mindenki álljon ki magáért” jelszóval kissé a boksz bírói szerepkörbe visszahúzódva is tette. Egyben kíváncsian várva pontozásuk eredményét, kívánok önöknek is a magaméhoz hasonló jó egészséget, teljes, de legkevésbé sem probléma és feszültségmentes további életutat, mert az maga az enyészet és a vég kívánalma lenne.
