300 éves az újjászületett város Kunszentmárton 1719-2019
8. rész - A „megszálló levél” rövid elemzése (második rész)
Kunszentmárton újratelepítésének, megszállásának elbeszélése néhány olyan körülményt tartalmaz, amit a mai olvasónak már meg kell magyarázni. Ugyancsak értelmezésre szorulnak az eltérő természeti-gazdasági körülményekből fakadó kulturális eltérések, amelyek a „megszálló levélben” előfordulnak. Szolnok (1685) és Buda (1686) felszabadítása után a Jászság településeire békésebb évek köszöntöttek. Megindult az elmenekült lakosság visszatérése és a Felvidékről új lakosok, szökött jobbágyok beköltözése. Ennek során a jász településeken a jövevények kerültek túlsúlyba. A jász és kun kerületek első megbízható összeírását a kincstár megbízásából 1699-ben végezte el Pentz János. Ez alapján adták a kerületeket 1702-ben a Német Lovagrendnek. Ez egyet jelentett a korábbi kiváltságok megszüntetésével, ami ellen a kerületek tiltakoztak. Jászapátiban ekkor 79 gazdát írtak össze. A folyamatosan érkező és növekvő számú lakosság eltartásához az akkori agrártechnológia elégtelennek bizonyult. A közösségi segítés nagyon megterhelte a tehetősebb gazdákat, akik ezért döntöttek a kiköltözés mellett.
A „megszálló levélben” Radics István „szegény sorsú embereket” említ, ami nem felel meg a valóságnak, hiszen egy új élet megkezdéséhez, a föld műveléséhez, az első évek átmeneti nehézségeinek elviseléséhez részben pénzre, másrészt igavonó állatokra és mezőgazdasági eszközökre volt szükség. Más források alapján tudjuk, hogy az első „megszállók” többsége 1745-ben a földet megváltók közé tartozott. Valószínűleg 1715-ben indult el Radics István vezetésével hat jászapáti ember, hogy letelepedésre alkalmas pusztát keressen. Az első kiszemelt hely a Jászapátihoz közel fekvő Tiszasüly volt. Ez valamiért nem nyerte meg tetszésüket, ezért átkelve a Tiszán, egy
tiszaroffi ember tanácsára Tiszabőre mentek. Ennek folyó menti fekvése és határa már alkalmasnak tűnt, ezért a területfoglalás feudális
jelrendszerének megfelelően karókat vertek a földbe. Egy „éltes öreg ember” tanácsára azonban, mivel a kiváltságos Jászságból érkeztek,
tovább mentek a nagykunsági Kuncsorba pusztára. A Rákóczi szabadságharc utáni első országgyűlés 1715-ben tiltakozott a jászkun kerületek eladása ellen, ezért az eladást a kincstár zálogbirtokra változtatta. A jászapátiak tehát tisztában voltak a kiváltságos helyzet és a jobbágyi állapot közötti különbséggel. Kuncsorba határát tágasnak, földjét jónak találták, leverték a foglalást jelző karókat és az elpusztult
középkori falu helyén (=telek) romjaiban még álló templom mellett megéjszakáztak. Ám a vízhiány miatt tovább kellett menniük, így jutottak
el Mesterszállás pusztára. Ott a Körös vizében kecehálóval halászó öcsödi emberekkel találkoztak. A mélyvízi halászatra szolgáló,
csónakból használható eszközt a csupán kis vizekkel rendelkező Jászságban nem ismerték. Ezután szemlélték meg a premontrei szerzetesek (fehér barátok, feír barátok) tulajdonát képező mai Jászkarajenőt, ahol már házhelyeiket, sőt, szőlőiket is karók leverésével kijelölték, ám a végül is nem tudtak megegyezni: kedvező adózási feltételeket a tiszttartó csak három évre akarta megadni, míg ők azt az idők végezetéig gondolták, s nem akartak jobbágyok lenni. A premontrei szerzeteseknek
Jánoshidán volt rendháza, most renoválják, birtokaik irányítója, a tiszttartó a szomszédos Alattyánban székelt. Fordulat csak 1717-1718 tájékán történt. Jászapátiban ekkor csak szárazmalmok működtek, ezért a gazdák egy része Jászmihálytelekre, a vízimalomba járt őrletni. Itt ajánlotta nekik egy öreg vándorkoldus a Körös folyó melletti Kunszentmárton pusztát, aminek megszemlélésére el is indultak. Az „igen embersiges” öcsödi Sülye Mihály, aki Kunszentmárton határát részletesen leírta nekik, valószínűleg az 1683-ban elpusztult Kunszentmárton utolsó lakói közé tartozott. Ezért lehetett nagy helyismerete. E hely megtetszett nekik, földfoglaló karójukat leverték.
„Éltes öregember”, „(vándor)koldus” útbaigazítása azt jelzi, hogy az idősebb, még a török hódoltság évei alatt is mozgó egyének, rétegek jól ismerték nemcsak az Alföld településeit, hanem tisztában voltak a közjogi állapotokkal is. Radics István és a korabeli emberek a latinos jogászi nyelvet használták: contribuál = gyűjt, incassál = beszed, accord = egyezség, dica = rovás, országgyűlés által megszavazott adónem, nótárius = jegyző, contrahál = szerződést köt, deductio = nyilatkozat, declarál = kinyilvánít, impetitio = támadás, vád, kereslet, posteritások = utódok. S felbukkan egy-két tájszó is: a kece = mélyvízi halászháló, pozsár = ponty, itt talán súlymérték is.
A „Megszálló levél” Kunszentmárton múlt századi története során pedig egy ízben mintává is előlépett. Ez azt jelzi, hogy a szövegét ismerték, és szerkezetét alkalmasnak találták hasonló társadalmi folyamatok bemutatására.
Az 1890-es években ugyanis kunszentmártoni családok a veszprémi püspökségtől megvásárolták annak a Somogy megyei Görgeteg község határában fekvő erdős pusztáját. Azt termőre fordították, s önálló falut építettek rajta. Néhány év múlva hat-tízszeres haszonnal adtak túl dunántúli birtokaikon, s visszatértek őseik földjére, Kunszentmártonba. Az eseményt az egyik résztvevő, Halász József, „Megszálló levél” mintájára írásba foglalta, néhol szó szerint átvéve a régi „Megszálló levél” fordulatait.
A „Megszálló levél” tehát a későbbi évszázadokban is alapjában befolyásolta a kunszentmártoniak helyi történelmi emlékezetét. Jelentősége csupán a 20. század második felében csökkent, amikor az 1950-es évek kuláküldözései éppen e tudatot hordó és fenntartó parasztpolgár réteget semmisítették meg, s űzték el szülőföldjéről. Ezt a szomorú folyamatot az 1969-ben a 250., 1994-ben pedig a 275. évforduló
szimbolikus ünnepi eseményei próbálták helyre billenteni, s a „Megszálló levélen” alapuló helyi azonosságtudatot feléleszteni, táplálni és a mai nemzedékeknek is átadni.
Dr. Barna Gábor
