A nemzeti összetartozás napja
Trianon alkalmából megemlékezést tartott Kunszentmárton Város Önkormányzata 2018. június 4. napján, melyet megelőzött a Napsólyom Baranta Egyesület, a barantások 24 órás ostormenete, kik évek óta így tesznek tiszteletet az elcsatolt területeken élő honfitársak előtt. A nemzeti összetartozás napján beszédet mondott Szabó Sándor történész, a Belvedere Meridionale munkatársa, mely jól összegzi a történelmi eseményeket és következményeit.
TISZTELT EMLÉKEZŐK!
„Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
S nem lehet feledni, nem soha.”
Juhász Gyula Trianon című versének soraival kezdtem megemlékező beszédem. Valóban, helyesen írta a költő, nem lehet feledni, nem soha!
1920. június 4-én, a Versailles melletti nagy Trianon palotában aláírták az első világháborút Magyarország számára lezáró békediktátumot, mely kinyilvánította az Osztrák-Magyar Monarchia széthullását, és egyúttal a történelmi Magyarország felbomlását. A magyar békedelegáció 1920. januárban indult Párizsba, gróf Apponyi Albert vezetésével, akit Huszár Károly miniszterelnök a következő szavakkal búcsúztatott a pályaudvaron.
„Soha még magyar államférfiú, nehezebb útra nem indult, mint te. Az, ami miránk vár, nem csak a magyarság sorsát fogja eldönteni, hanem az európai béke tartósságát is fogja jelenteni.”
Akkor Apponyi még bízott abban, hogy egy dologtól, nem foszthatják meg a nemzetet. Egy ezer éves akarattól, az élethez.
Azonban a népek önrendelkezési joga, csak hazug formula volt. A magyar válaszjegyzék érvei süket fülekre találtak, annak ellenére, hogy Apponyi gróf elmondta francia, angol és olasz nyelven is beszédét. Ahogy fogalmazott: „Lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlanok. … Nem titkolhatjuk el, mindenekelőtt, megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett.”
Hazánk területének több, mint kétharmad részét veszítette el. 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Aláírtak egy olyan szerződést, amely visszavonhatatlanul megpecsételte a magyarok azóta könnyel, szenvedéssel, bánattal, megpróbáltatásokkal és megaláztatásokkal súlyosbított sorsát. Az elmúlt csaknem száz év az elszakított testvéreinknek tehát az életben maradásról szólt. Ugyanis az elnyomók igyekeztek elfelejtetni velük nyelvüket és hagyományaikat. Harcoltak és harcolnak a magyar nyelv használatáért, az iskoláikért, templomaikért és a belső önrendelkezési jogaikért.
Románia megszerezte a Partiumot és Erdélyt, a délszláv állam a Délvidéket, Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját. S ki tudná feledni az Adriának gyöngyös pártadíszét? Vagy a kedves Pozsonyt, hol királyokat koronáztak egykor, vagy Szalontát, ahol Arany Jánost ringatta a dajka.
A béke minden más szempontból is gúzsba kötötte az országot, miután a háború egyik felelőseként tetemes jóvátételt szabott ki Magyarországra, hadseregét 35 000 főben határozta meg, és számos egyéb gazdasági és katonai kérdés kapcsán sértette a vesztes állam szuverenitását.
A trianoni békéről tehát mindezek alapján elmondható, hogy erőszakos diktátum volt, melyet egyoldalúan kényszerítettek Magyarországra, és amely végül megtagadta mindazon elveket, melyek nevében megszületett. Annak ellenére, hogy a területüket gyarapító országok célja hivatalosan a nemzeti önrendelkezés megvalósítása, önálló nemzetállamok létrehozása volt, a békekonferencián valójában az a cél vezérelte őket, hogy Magyarország területéből minél nagyobb részt szerezhessenek meg.
Országszerte gyászmiséket tartottak, sokan rendezvényeken és felvonulásokon tiltakoztak. Az üzletek és iskolák zárva maradtak, a napilapok gyászkerettel jelentek meg. Az országzászlót ettől kezdve mindig csak félárbocig vonták fel. 1920. június 4-e gyásznapként íródott be történelmünkbe. A trianoni sokkból Magyarország sosem gyógyult fel igazán. Szívszorító példa erre egy kunszentmártoni gyermek levele, a Jézuskához, 1933-ban.
„Jézuskám, add vissza Nagymagyarországot!
Drága Jézuskám!
Édes Jézuskám, én csak azt kérem tőled, hogy add vissza Nagymagyarországot. Éltesd szüleimet, mert én nagyon szeretem őket. Én Jézuskám magamnak aszt kérem, hogy tiszta eggyesem legyen és mást is, két írkát. Egy írókát és egy számtant. Én az egész játékomat is odaadom, csak vegyék vissza a magyar katonák a magyar hazát!”
Nemzetállamok helyett tehát soknemzetiségű országok jöttek létre, ahol a kisebbségbe szorult magyarság ugyanolyan diszkriminatív bánásmódban részesült, mint amivel korábban a Monarchia alatt éppen az akkori többségi magyarságot vádolták, csupán a szerepek fordultak meg. A béke a térség stabilitása szempontjából is káros volt, hiszen a győztes-vesztes ellentét kiélezése megszabta azokat a kényszerpályákat – Magyarország a revízió útjára lépett, a megalakuló kisantant pedig a megszerzett területek görcsös védelmére rendezkedett be – melyek mentén Közép-Európa később egy újabb világháborúba sodródott.
Emlékezzünk tehát együtt, és köszönjük meg határainkon túlrekedt testvéreinknek, hogy annyi éven keresztül, annyi szenvedésen át megőrizték magyarságukat!
Kossuth Lajos gondolatával zárom megemlékező beszédemet. „Ne civakodjunk afölött, hogy mik voltunk: egyesüljünk arra, aminek lennünk kell.”
