Tanítók és tanítónők a 18. századi Kunszentmártonban
Kunszentmárton az újratelepülést követően hamar elkezdte élni a Jászkun Kerület településeinek megszokott mindennapjait. Az élet normalizálódott, aminek részeként a község gondoskodott a területén élő gyermekek iskoláztatásáról. Az alapvetően erkölcsi- vallási ismereteket és „elemi” készségeket anyanyelven oktató népiskolák (Mészáros István terminológiájával kisiskolák) szervezését, a 17. század végétől a római katolikus egyházmegyék püspökei is szorgalmazták. Nem véletlen, hogy a Körös partján megtelepülők is gondot fordítottak arra, hogy tanítókat fogadjanak gyermekeik számára. Ez a rövid írás e tanítók személyére koncentrál.
Az első tanító állítólag a megszállókkal együtt érkezett Kunszentmártonba, erről azonban e sorok szerzője még nem talált eredeti forrást. Az 1730-as években azonban már egészen biztosan működtek tanítók a községben. Az első, akit név szerint ismerünk ráadásul egy tanítónő volt. Kunszentmárton tanácsülési jegyzőkönyvei szerint 1733. május 10-én a bírák és a tanács megalkudott Lendvai Klára asszonnyal, hogy tanítványait olvasni és varrni oktatja. A bejegyzés egyik érdekessége, hogy Klára asszony az olvasáson kívül varrást tanított, ami arra utal, hogy a korabeli tanítókkal szemben talán elvárás lehetett, hogy valamilyen gyakorlati
ismeretet is átadjanak a tanulóknak. A bejegyzésből az is kiderül, hogy a tanítónő minden „leanzotul” egy kocsi „fűtőt” (tüzelőanyagot) kapott fizetségül, ami azt jelenti, hogy 1733-ban már a leánygyermekek is iskolai oktatásban részesülhettek Kunszentmártonban.
A tanítóságot a 18. században sokáig vagy az egyházhoz köthető személyek, vagy olyan emberek alkották, akik eredeti mesterségük mellett, úgymond mellékesen foglalkoztak az oktatással. Borbás József például orgonista és kántor volt az 1740-es években, s e mellett a gyermekek tanítását is elvállalta. 1766-ban egy apácával, Détári Franciskával kötött egyezséget a tanács, hogy a leányokat oktassa. E szerepkörben még a század utolsó évtizedeiben is olyan embereket találunk, akik az írás-olvasás művészetén túl praktikus ismereteket is képesek voltak átadni a házas életre készülő leányok számára. Valkay József például eredeti mesterségét tekintve szabó volt, de az 1780-as években a leányok tanítását is ő végezte.
Mária Terézia tanügyi rendelete, a Ratio Educationis után Kunszentmártonban is megjelentek a szakképzett tanítók. Az országot nyolc (Horváth-Szlavóniával együtt kilenc) tankerületre osztották, a tankerületi központokban működő városi népiskolákat pedig tanítóképző tagozattal látták el. Ezek lettek az úgynevezett normaiskolák (mintaiskolának és norma-iskolaegyüttesnek is nevezik), ahol el lehetett sajátítani a „methodus normalis”-t, azaz a normának megfelelő tanmódszert. Ez az iskolatípus a tanítóképző ősének tekinthető. Aki itt végzett, az normalistává, a tanításban járatos oktatóvá vált. Berkes István személyében már 1781-ben ilyen végzettségű tanítója volt Kunszentmártonnak. A későbbiekben meg is követelték ezt a fajta képzettséget. 1789. augusztus 29-én a tanügyi inspektor (tanfelügyelő) utasítására a leányok tanítóját, Lados Ferencet is Nagyváradra küldték, hogy ott a tanításhoz szükséges normákat kitanulja. Egy 1797-es kimutatás szerint Már József a magyar nyelv mellett már latinul és németül is beszélt, s tudása elegendőnek mutatkozott ahhoz, hogy a tanulókat többek között történelemre (ez főleg bibliaismeretet jelentett) és számtanra oktatassa, valamint megismertesse őket a latin nyelv alapjaival is. A Ratio Educationis rendelkezéseinek és a mind képzettebb tanítók érkezésének köszönhetően az oktatás színvonala a század végén emelkedett.
A képzettség azonban csak egy dolog, de más kérdés, hogy a tanító milyen morállal rendelkezett és mennyire lelkiismeretesen látta el feladatát. A már emlegetett Borbás József kitűnő tanító volt, aki az 1746-os Canonica Visitatio (püspöki látogatás) jegyzőkönyve szerint jámbor ember hírében állt, mértékletes volt, soha nem ivott és más becstelenségen sem érték tetten. A szakmai munkájával kapcsolatban a jegyzőkönyv annyit rögzített, hogy a gyermekeket jól oktatta. Nem véletlen, hogy Borbás a társadalmi mobilitás szép példáját adva, a későbbiekben tanácstag, sőt főbíró lett.
Nem mindenkiről maradt fenn ilyen kedvező jellemzés. A tanácsülési jegyzőkönyvekből számos olyan esetről szerezhetünk tudomást, amikor az elöljáróság bizony elégedetlen volt a tanítóval. A tanács legtöbbször az oktatói munka elhanyagolása miatt fedte meg a tanítókat, de előfordultak ennél súlyosabb vétségek is. Emlékezetes maradt Varga János normalista és a már emlegetett Valkay József hamisítási ügye. 1784. november 20-án kiderült, hogy a két tanító Tóth Andrásné Dékán Klára részére Kiss Mátyás bíró úr leányának, Veronikának a nevében hamis „fassionaist” (bevalló vagy felvalló-levelet) készített oly módon, hogy Varga előbb
egy „fragmentumot” (ebben az esetben vázlatot) csinált a levél tartalmáról, amit Valkay leírt „…oly stílussal, hogy saját írása legyen Kiss Veronikának…”. Mivel ez törvénytelen cselekedetnek számított, a tanács úgy döntött, hogy mind a kettőjüket elbocsájtja.
A korszakban viszont nehéz feladatnak bizonyult tanítókat szerződtetni, ezért a tanács rögtön korrigálta döntését. Mivel Valkay volt az „együgyübb”, egyelőre megtűrték és Szent György napig (április 24.) folytathatta a tanítást. A határidő lejárta előtt, 1785.
április 16-án Valkay kérvényezte, hogy továbbra is hagyják meg hivatalában. A tanács teljesítette a kérést, igaz, azzal a kikötéssel,
hogy a többszörösen kompromittált Valkay ezután szorgalmasan végzi munkáját, nem részegeskedik többé és szabó mesterségét sem gyakorolja a tanítás ideje alatt. A másik tanítót, Vargát azonnal el akarták távolítani, annál is inkább, mert a hamisítás bűnét azzal tetézte, hogy bizonyos „botránkoztató czédulá”-kat (talán szerelmes leveleket) írt Kiss Veronikának. Ennek ellenére Varga is a helyén maradhatott, sőt, egy ideig az új tanító, Nagy István mellett működhetett, amire bizonyíték, hogy 1785-ben több dokumentum is kunszentmártoni normalistaként említi.
A negatív példa ellenére a 18. század végén Kunszentmárton oktatása elindult a fejlődés útján, mely fejlődés hátráltatója e sorok írójának álláspontja szerint nem annyira a megfelelő tanszemélyzet, sokkal inkább a megfelelő iskolaépület hiánya volt. Az épület története azonban oly szövevényes, hogy mindenképpen egy külön írás tárgyát kell, hogy képezze.
Ajánlott irodalom:
Ifj. Dósa József: Kunszentmárton története. Különlenyomat a Kunszentmártoni Híradó számaiból, 1933- 1934.;
Józsa László: A kunszentmártoni nagyiskola története 1838-1968. é. n.;
Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp. 1980.;
Mészáros István: Katolikus kisiskoláink 1714-1773 között. In: Tanulmányok a magyar nevelésügy XVII-XX. századi történetéből. Szerk.: Mészáros István. Bp. 1980. 59-85. p.; Mészáros István: Népoktatásunk szervezeti-tartalmi alakulása 1777-1830 között. Bp. 1984.
Mucsi László
