300 éves az újjászületett város – Kunszentmárton 1719-2019

300 éves az újjászületett város - Kunszentmárton 1719-2019
13. rész - Átkelőhely a Körösön: a kunszentmártoni rév

1805. július 16-án jeles vendéget köszöntöttek Kunszentmártonban: József nádort. A nádor - a „Jászkunok grófja” - a nagykunsági településeket érintve Máramarosba utazott azzal a céllal, hogy az útba eső lakosságot a nemesi felkelés ügyének megnyerje. Az utazásról Dósa Antal levéltárnok krónikaszerű leírást készített. A főherceg ugyanis átkelt a Körösön lévő réven is, ahol annyira meghatotta a tiszteletére rendezett „vízi bemutató”, hogy nem tudta megállni és megsúgta a kíséretében lévő helyi elöljáróknak, hogy már intézkedett a híd felépítése ügyében. Igéretét be is tartotta, mert alig egy év múlva már fahídon kelhettek át Kunszentmárton és a környék lakosai. Ezzel a nagy múltú rév története befejeződött. Jelentősége a vidék közlekedéstörténetében épp olyan fontos, mint a Tiszán lévő Varsányi vagy a Cibakházánál egykor működött rév. A Kunszentmártonnál lévő átkelőhely első említése 1469-ből származik. Ekkor állított a Jenei család Gyalun kompot, amely átvezetett a Körösön. Mátyás király oklevélben ismerte el a révjogot. A révprivilégium később házassági kapcsolat révén került a Földváry család kezébe, akik a Tiszazug más településeinek a révtörténetében is meghatározó szerepet játszottak. A történelem viharai során elnéptelenedett Kunszentmárton újratelepítésére 1719-ben került sor. Ugyancsak „megszállták” Mesterszállás és Csorba pusztát. Mivel az utóbb említett két pusztát csak a Körös folyón keresztül tudták elérni, ezért gondoskodniuk kellett egy alkalmas átkelő eszközről. Először két csónakra keresztben pallókat és gerendákat fektettek úgy keltek át a folyón. Ezt említi meg
Bél Mátyás „A kunok és jászok avagy filiszteusok kerületei” című munkájában „…1730 augusztusában ugyanis amikor ott voltunk a Körös tíz ölre emelkedett, és a két összekötött csónakon elhelyezett, deszkán közlekedő embereket átkelés közben elragadta…” A megbízhatatlan átkelő eszköz helyett később kompot alkalmaztak. Csakhogy a Földváry család is megnyitotta a révet 1754-ben. Persze teljes joggal megtehették, hiszen ők rendelkeztek engedéllyel. Ráadásul jobb helyen, a serház mellett a Kasza-kanyarban kezdték el szállítani az átkelőket. Ez abban a korban bevett gyakorlatnak számított, hogy az átkelőhelyeknél csárdát nyitottak. A fáradt utasok a várakozás óráit jobban elviselték egy finom nedű mellett. Ráadásul a rév üzemeltetését egy „örményre” bízták. (Az örményeket nagyon jó üzletembereknek tartották.) A község révje a templom előtt működött, aminek viszont volt egy nagy előnye: árvíz idején is lehetett használni. Amint az várható volt, azonnal összeütközés történt a Földváry család és Kunszentmárton város közössége között. Az utóbbiak büszkén vetették papírra azokat a jelentősebb eseményeket, amikben a révjük szerepet játszott. Itt volt rögtön az 1735-ös esztendő, amikor a fellázadt Szegedinac Pero határőrkapitány és serege ellen küldött haderő itt kelt át a Körösön.
Két évvel később az osztrák-török háború idején a Délvidékre és Belgrád felé nyomuló császári csapatok szintén itt haladtak át. A nagy létszámú armádia átszállítására kevésnek bizonyult az itt működő komp, ezért a Csongrád melletti Bödi révből kértek még két kompot. 1753 tavaszán a Törő-féle szervezkedés elfojtására kirendelt csapatok szintén ezt a révet használták. Mindezek azt bizonyították, hogy a község átkelőhelye jobb helyen feküdt. Hamar belátták ezt a Földváryak is, így 1775-ben egyezséget kötöttek a templom mellett közösen használt rév üzemeltetésére.
A szerződésben rögzítették a révészek, révbíró, révinspector kötelességeit és javadalmazását. A révészek feladata volt a komp kezelése, felügyelete és karbantartása. Az utasok átszállítását ezzel az eszközzel végezték, a nagyobb lábasjószágok átkelését viszont az úsztatással oldották meg. Ez annyit jelentett, hogy a csordákat behajtották a vízbe, a marhahajcsárok pedig a komppal követték az állatokat. A vámdíjakat a folyó mindkét oldalán egy-egy oszlopra írták fel. A vámdíjakat a révészek szedték be, majd az egy nap alatt összegyűlt pénzt esténként átadták a révbírónak. A révbíró a beszedett jövedelmeket bevezette a révjövedelmek könyvébe. Ezt a tisztséget legtöbbször a falu bírája töltötte be. A révinspector (intéző) ellenőrizte az utasok papírjait, felírta nevüket, lakóhelyüket és az áthaladó kocsik és állatok számát. Később átvette a révbíró feladatát, ő végezte a jövedelmek kimutatását és az év végi zárást. Kétévenként a család és Kunszentmárton képviselője ellenőrizte a számadásokat. A révvel foglalkozók esküt tettek, erre egyik alkalommal Kunszentmártonban, majd a következő alkalommal a Földváry család birtokához tartozó helységben került sor. Kunszentmárton város elöljárósága nem adta fel a harcot, hogy önálló privilégiumot szerezzen az átkelő üzemeltetésére. Küldöttségük megjárta Egert, Pozsonyt, sőt még Bécset is. Végül II. József császár 1782-ben megadta nekik a révprivilégiumot. Egy 1791-es leltár alapján képet kaphatunk a korabeli rév felszereléséről. Az átkeléshez kompot használtak, ennek tartozékát képezte még két csónak. A felszereléshez tartoztak még kötelek és csigák. Ezek azt bizonyítják, hogy az átkelés során a két part között kötelet feszítettek ki, és a kompot a folyó sodrása hajtotta át. A körösi rév története azóta az idők homályába veszett, de emlékét őrzik a levéltárban található régi számadáskönyvek.

Irodalom − Szikszai Mihály: A kunszentmártoni rév és híd története. In.: Zounuk 9. Szolnok, 1994. 81-105.

Szikszai Mihály - főlevéltáros

A hozzászólások nem engedélyezettek!