Búcsúgondolatok
2020.február 6-án eltávozott közülünk Kunszentmárton egyik legidősebb, 96 éves lakója: dr Séra Gyuláné Mátyus Róza
Búcsúgondolatok egy édesanya elvesztése kapcsán
Úgy volna az jó valahogy, ha szavak nélkül, csak a mélységes hallgatás titokzatos méltóságával búcsúznánk!
Úgy volna az hozzá is, magunkhoz is méltó, ha az, akit ő bennünk szeretett, minden keresettség, mindennemű alakosság alól fölmentve szólhatna most vele, s a legszebb, leganyagtalanabb emberi nyelven: a lélek, a szeretet nyelvén;
úgy valahogy, ahogyan a némán síró ének tud vallani: kit is veszítettünk el,
meg a hangtalan fohászkodó ima tud vallatni: milyen feneketlen a mi gyászunk mélysége!
Úgy volna jó búcsúzni valahogy, egyszemélyesen, kizárólagosan, el- félrehúzódva a legkedvesebb szemek elől is, abba a sóhajos belső mély-tudatba, amelyik mindig a legszebbet,
a legkedvesebbet gondolta, tette, mondta volna, minden találkozáskor, minden ünnepi és futó alkalommal is - csak hát néha a furcsa és ügyetlen béklyó, a felnőttes szerepjátszás miatt
beérte szürke közhelyekkel, az érzelmek szabad szólása helyett; beérte az érzelgésmentes hűvös tartózkodással...
Nem nagy vétkek ezek, csak éppenséggel jóvátehetetlenek…
Most tudjuk már, micsoda szamárság volt ez az érzelmi túl-fegyelem!
Bizony, hogy jó volna most, szemtől-szembe tudatni vele, velük: mennyire jó volt mindaz, amit magukból átadtak nekünk,
mennyire szép volt az ő feltételek nélküli mosolyuk, és hogy micsoda védettséget adott, követhető példát az ő kérlelhetetlenül határozott, mégis szelíd és mindenkor szerény és mindenkor bölcs magatartásuk – megköszönhetetlen!
S hát akkor hogyan is köszönhetnénk meg testük és lelkük csodáját: születésünket – hogy egyáltalán élünk!!
És mennyire megrendítő, hogy mindezek mellett, mindezekért cserébe nem kértek semmit: se hálát, se köszönetet, sem semmiféle fizetséget.
Hát persze, hogy szemérmes hálával fogadtak minden kis figyelmességet, minden őket ünneplő kis megnyilatkozást: mert hiszen mindössze ezek voltak az ő ünnepeik: a viszonzott szeretet rögtönzött pillanatnyiságai!
A végtisztesség a gyászon, a fájdalmas búcsúzáson túl is misztérium: megtisztító ünnep is egyben...
A földi elválás – amióta a Megváltás kegyelme megtörtént velünk – a lehetséges örök találkozás ünnepe, ígérete is egyben: egy test lenni szeretteinkkel, mint valaha voltunk, egy lélek lenni, mint talán valahol, valaha lehetünk a legtisztább, legszentebb titokzatosságban...
Kimondatlanul is tudjuk: ez a valaha-valahol: az ígéret földje: Isten országa!
Mert bárkik voltunk, bármit tettünk, lelkeink amnesztiáját megadja végül Isten;
És ámuldozva suhanunk át most is az időn, és tanúként az együtt megélt életen: csak most láthatjuk igazán, mennyi egyszerűség és mégis nagyszerűség, önbecslésből fakadó természetes méltóság, tisztaság és kedvesség, szeretet és törődés és lemondás volt az ő földi léte.
Ez az ő életútja, ez az ő pályája, amiről a nyilvánosságnak is számot adhatunk; ez az ő gyönyörűséges és küldetéses vétója minden lehetséges rosszal szemben: nincs hátrálás, nincs megfutás, nincs dezertálás, nincs bizonytalankodás, semmi megalkuvás – hogyan művelhette ezt, hiszen csak egy törékeny leány, majd asszony volt?
Úgy történt az, és csakis úgy történhetett, hogy hol volt, hol nem volt két ember, mint két lélek egymásra talált a feltétlen bizalomban, a hitben és a szeretetben – ez volt, lett és maradt minden viselt dolgaiknak az eredője: a kötelék, a szövetség: a család...
És mert ezt soha föl nem adták, el nem árulták: sohasem veszítették el!
Miután egyikük a halálba ment, ezt a köteléket a halál se törhette szét!
Ketten voltak ők egy, és külön - egyedül is kettővé lettek...
És úgy éltek ők, hogy azt a csodát, a családot, minden napon megteremtették, minden napon megóvták és a mindennapokkal szentesítették, és ha kellett, minden napon megküzdöttek érte, megvívtak egymással is, a világgal is – félelem nélkül (vértezve egymást hűséggel, hittel, s a halálos ágyig egymásba fogódzva /Nagy L. után sz.): életre-halálra, mint a mesékben...
És ha harcoltak is, ha önvédelmükre verekedni kényszerültek is, a humánum legfőbb parancsait soha nem hágták át: senkit nem sérteni, senkit nem bántani, senkit meg nem károsítani, senkit meg nem alázni! Hát csoda, ha úgy éltek ők, ahogy embernek emberként érdemes élnie!
Mi volt az ő életútja? Mik voltak napjai?
Mindennapi hűség a hűtlenség ellen, mindennapi önbecsülés a becstelenséggel szemben, áldozatvállalás az ügyeskedéssel szemben, egyenes beszéd, igaz szó a hazugságok ellen, jó szó a bántás ellen, és védelem, védettség, menedék, meghitt biztonság, gondosság, ápolás, lelkeknek tűzhelye : a család.
Bármerre járt bármiféle körülményben, munkában, munkakörben, nem vettek el semmit a világból, nem szakítottak ki a maguk hasznára semmit, ellenben adták amit adhattak, gazdagítva azt, mindennapi önbecsüléssel, szorgalommal, és mindezt a család keresztény hittel megszentelt bűvkörének védelmében.
Ez volt születésük értelme, ezt kapták elődeiktől a tisztes szegénység hamujában-sült útravalóul, ezt tartották meg és ezt adták tovább töretlen, sértetlen egészként, hogy a rájuk bízatott, „a torkukra kötött Jó Hír”, az emberlét megmaradjon. Ezt szülte beléjük a család, ezt diktálta beléjük az iskola, ezt táplálta a hagyomány, ezt a vallás, és ezt, a saját észjárásuk is. Így lett egyre szebb, egyre fényesebb az ő lélekkel bűvölt értelmük, melyről hisszük, hogy úgy emberi, hogy sajátosan magyar, s egyben azért magyar, mert sajátosan emberi.
Mivé lesz a hagyaték? Napjaink világnemű hírei megrendítőek!
Mi lehet hát a mi védelmünk?Csakis a legszentebb emberi képesség, a legnagyobb emberi teljesítmény, amit a mi drága halottunk is hibátlanul véghez vitt: az Anyaság– ahogyan azt Ratkó József megírta:
„Az anyák halhatatlanok, csak testet, arcot alakot váltanak”
Mindjárt körülöleli, benövi a föld, s mely őt befogadja, ránk is nehezül, lelkeinkre is omlik:ránk, kik gyermekei vagyunk unokái, vejei, rokonai, barátai, szomszédai, ismerősei,
és mind, akik végső búcsúján megjelentek itt, s azokra is, akik nem jöhettek el...
Jó föld ez, áldott föld, magyar föld, megszentelték már akik elődeinkként belé temetkeztek.
Séra