Tisztelt Megemlékezők! Kedves Barátaim! Engedjék meg, hogy kunszentmártoniként ezúttal nem egy neves költőnk versével, hanem a kunszentmártoni Kiss S. Jenő 1919. március 15-én című versének néhány sorával köszöntsem Önöket:
Bizzál magyar nép! Légy erős hitedben,
S meglásd az Isten újra megsegít!
S legyen bár sorsod most nagyon kietlen
Boldog jövendőt élsz még majd te itt!
Minden viharnak és vésznek csend a vége
S amíg a szív is megnyugszik belül
Amíg el nem jön a rég sóvárgott béke:
Bízzál szilárdan, rendületlenül.
A költő e gondolatokat a vesztes háború lezárása után, néhány nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt vetette papírra. A versből érthető módon keserűség, békevágy, de egyben bizakodás is árad jól érzékeltetve a magyarság háború utáni zilált lelki állapotát. Sajnos néhány hónap múlva a kiderült, hogy a nagy háború hatszázhatvanegyezer magyar áldozata majd a háborút követő zűrzavaros hónapok szenvedései (a Tanácsköztársaság, majd a román megszállás) csak az első pontok Magyarország hosszú, vérben áztatott veszteséglistáján.
A történelem megtanított minket arra, hogy háborúk után a győztesek diktálnak.
Vae Victis! Vagyis Jaj a legyőzötteknek! Hangzik az ókori szállóige. A háborút lezáró Versailles-Wasingtoni békerendszer ezt a pusztító elvet követve egy új világot teremtett.
Már 1918-ra világossá vált, hogy az antant hatalmak Közép Kelet Európával kapcsolatos terveikben semmilyen érdemi szerepet nem szánnak a legyőzött Monarchiának, és ezzel együtt Magyarországnak sem. A régi állami struktúrát a nemzeti önállóság elve szerint kívánták átrendezni úgy, hogy a nagyhatalmi támogatással összetákolt új nemzetállamok biztosítsák a térség „biztonságossá” válását. A békét és az új határokat a magyar fél teljes mellőzésével alkották meg, így az 1920. január 20-án Párizsba érkező magyar delegáció már csak a szomorú tényekkel szembesült.
Hiábavaló volt a rengeteg statisztikai adat és dokumentáció!
Hiábavalóak voltak gróf Apponyi Albert, a békedelegáció vezetőjének logikus érvei! Hiábavaló volt gróf Teleki Pál elismerésre méltó és híressé vált „vörös térképe”, amely az etnikai viszonyokat pontosan tükrözte!
A diktátumból a győztesek nem engedtek. A történelmi Magyarország etnikai-regionális szerkezetét teljesen figyelmen kívül hagyva területének 2/3-nak elszakításával megcsonkították országunkat, magyarok millióit taszítva saját szülőföldjükön kisebbségi sorsba.
A sokk melyet az akkori magyar társadalom átélt, mai ésszel és érzelmekkel szinte elképzelhetetlen. A korabeli magyar társadalmat szinte megbénította, hogy a közel ezer éves államot barbár módon szétszabdalták, az ország kisállami lét helyzetébe került,páratlan földrajzi egysége megszűnt. Az ország területét évszázadokon át védő természetes határok elvesztése teljesen kiszolgáltatott helyzetet teremtett, ehhez párosult a háborús jóvátétel fizetése a nyersanyaglelőhelyek elvesztése, a korábban virágzó feldolgozóipar tönkretétele a vasúthálózat megcsonkítása és a hadsereg leépítése.
Itt Kunszentmártonban gyűjtéseket rendeztek a trianoni határon kívül rekedtek megsegítésére, a Felvidékről, Erdélyből érkező menekülteket tárt karokkal várták. Nem volt és nem lehetett kétséges, hogy az elcsatolt területeken élő több mint 3 millió magyar lélekről történelmi városainkról, természeti, kulturális és gazdasági kincseinkről nem lehet lemondani. Nem volt olyan társadalmi osztály, réteg, csoport mely a trianoni határokba belenyugodott volna, s nem volt olyan legális párt, amely ne követelte volna a revíziót.
Trianon hosszú távon elfogadhatatlannak bizonyult, ezért is számított a revízió elsőrendű célkitűzésnek az 1920-as 30-as években. A revizionizmus áthatotta az ünnepeket és a hétköznapokat egyaránt. A „Nem! Nem! Soha!” feliratok és a Nagy Magyarország képe szinte minden sajtóterméken megjelent, de az iskolai füzeteken, tankönyveken is helyet kapott. A trianoni fájdalom hívta életre az Országzászló mozgalmat. A nemzeti összetartozás kifejező eszköze a csonka Magyarország városaiban egy olyan oszlop lett, amelyen félárbocra eresztett magyar zászlót helyeztek el. Kunszentmártonban 1935-ben épült fel az első országzászló a Római katolikus nagytemplom bejárata előtti téren. Ezt az emlékművet a második világháború után szovjet támogatással hatalomra került kommunisták lerombolták.
A revízió kérdése állami szinten is folyamatosan napirenden volt, de változás csak közvetlenül a második világháború kitörése előtt német támogatással következhetett be. Az első és második bécsi döntés értelmében visszacsatolt Felvidék, Székelyföld és Észak Erdélyi területekkel több mint 2 millió magyar tért vissza az anyaországhoz. Ezt a számot a Csehszlovákia és Délvidék és Kárpátalja megszállása után visszatért területek csak növelték.
A magyar állam ekkor érte el revíziós sikereinek maximumát. A trianoni ország területe 1941-re 172 ezer m2-re népessége pedig 14,6 millióra növekedett. A sikereket magyarság euforikus örömmel fogadta, de a visszatért területeknek magas ára volt. A második világháború újabb véráldozatot követelt, a megtorlás a győztesek részéről most sem maradt el. A háborút lezáró Párizs környéki békék értelmében visszaállították országunk 1937-es határait ezen felül három falut Csehszlovákiához csatoltak. A második világháború után kiépülő szocialista rendszer, nem akart hallani Trianon kérdéséről, így a határon túl élő magyarságról sem vettek tudomást. A témát agyonhallgatták még csak említeni sem volt szabad. Trianonról nyíltan beszélni csak az 1989-es rendszerváltás után volt újra lehetőség.
A mai nap 2010-óta hivatalosan emléknap, a Nemzeti Összetartozás Napja, de úgy gondolom ennél is mélyebb tartalommal bír. 1920. június 4-e „Magyarország keresztre feszítésének napja volt”, nagyon nehéz és talán nem is lehet szavakba foglalni azt kárt, amit okozott. Minden év június 4-én a magyarságnak joga van emelt fővel a világban kiáltani Trianon gyalázatát!
Engedjék meg hogy a megemlékezést Turcsányi István polgári iskolai tanár múzeumunk alapítójának gondolataival zárjam. „Üzen a trianoni határ!” című publikációját az alábbi sorokkal zárta a Kunszentmártoni Híradó hasábjain:
„Harang szól ott a tulsó falvakban, az ima még mindig magyarul száll az ég felé! S átjön a hang, mutatva azt, hogy ez a határ nem legyőzhetetlen akadály, hanem egy seb, melyet begyógyít majd a céltudatos élettel teli jövő.”
Hegedűs Krisztián beszéde a Trianoni megemlékezés napján.
Az esemény képei az alábbi linken elérhetőek!
