Kissné Lele Tünde városunk tanítójának novelláját
fogadják Kedves Olvasóink sok szeretettel!
Búcsúzás
A szobában félhomály volt. Nem szerette már az erős fényt, sokat üldögélt egyedül abban a szobában, ahol azelőtt gyerekeivel játszott, nevetett. Olyan távolinak tűntek azok a boldog évek, és mégis olyan közelinek. A magány nem kellemes dolog, de akinek boldogan telt az élete, van mire emlékeznie, és abból él, amíg tart földi élete. A gyerekek régen kirepültek a családi fészekből. Mind távol élnek, ritkán látja őket. Fiatal korában sokat gondolkozott az élet értelmén, hogy miért oda születünk, és miért pont ott, ahol élünk. Úgy gondolta, hogy nem lehet a véletlen műve, hogy ki hol él. Mindenkinek feladata van, amit a legjobb tudása szerint kell végeznie. Négy gyereket nevelt fel és ezt tartotta élete legnagyobb művének. Nincs, és nem lehet semmi fontosabb, mint életet adni. A legcsodálatosabb, de egyben a legfájdalmasabb dolog, ami emberrel történhet. Amikor megszületett az első kislánya, órákig nézte, nem tudott betelni a látvánnyal. Őt tartotta a világon a legszebbnek, és ahogy nőtt, és egyre többet mosolygott rá, mint egy fényképezőgép, úgy raktározta emlékezetében a képeket. Minden apró mozzanatnak részese akart lenni. Figyelte a kis csodát, aki napról-napra valami újjal lepte meg. Minden gyermek születését ugyanúgy élte át, mintha először történt volna meg a csoda. Az évek gyorsan teltek egymás után, pedig sokszor meg akarta állítani az időt. A férjével imádták egymást. Szavak nélkül is tudták mire gondol a másik. Mindig félt, hogy egyszer egyedül marad öregségére és Ő nem lesz többé mellette. Amikor megtudta, hogy férjének gyógyíthatatlan betegsége van, úgy érezte nem akar tovább élni. Mindennap imádkozott. hogy az ő élet is vegye el az Úr. Később, ahogy látta férje szenvedését, és búcsúzását az élettől egyre nagyobb erőt érzett magában. Úgy gondolta azt a kevés időt, amit még együtt tölthetnek, nem árnyékolhatja be a szomorúság. Minden napot úgy éltek át, olyan vidámsággal és szeretettel, mintha az az egy nap lenne életükben az utolsó. Még most is előtte van férje tiszta és hálás tekintete, amiből az sugárzott, hogy senkivel nem lett volna ilyen boldog. Most, hogy közeleg a karácsony, egyre többet gondol vissza az együtt töltött évekre. Ahogy az emlékeibe merült, és közben nézte a kályha piros-sárgásan táncoló tűznyelveit szemhéjai elnehezedtek, arcán mosoly jelent meg. Másnap reggel megérkeztek gyermekei, az ajtót nyitva találták, édesanyjuk mosolyogva ült a széken a kályha mellett, kezében szorongatott családi fotóval, melyen ők voltak rajta. Szörnyű érzés lett úrrá rajtuk, nem tudtak elköszönni édesanyjuktól, talán, ha hamarabb érkeznek, még a kezét is megcsókolhatták volna.
Kissné Lele Tünde
