Mártonfi Benke Márta festőnővel dr. Balla Anita beszélgetett
„Akármikor ideutaztam Kunszentmártonba, átéltem az otthonosság biztonságos, szívet
melengető érzését. Ma is így vagyok ezzel. A hivatásom sokfelé szólít, sokat járok
Kecskemétre, Budapestre, de nekem mindig szívdobogtató érzés meglátni a hídról a
Köröst és a tornyot.”
Mártonfi Benke Márta festőnővel dr. Balla Anita beszélgetett
Nagyon sokan ismernek téged, számtalan újságcikk is megjelent már rólad, a „Rózsák a hóban” című könyved idén tavasszal került a boltokba. A festészet mellett az írás sem áll távol tőled, egy-egy kortárs festőművészt bemutató cikksorozatod rendszeresen megjelenik a Magyar Múzsa művészeti folyóirat hasábjain.
- Tudom rólad, hogy nem festőnek készültél. Hogyan jött a felismerés, hogy igazán ez a te világod?
- Gyermekkorom óta a művészetek több ága érdekelt. Amikor pályát kellett választanom, a zene és a képzőművészeti érdeklődés mellett az irodalom volt a legerősebb, ezért választottam a bölcsészkart, és magyar-történelem szakos tanár lettem. Sokáig tanítottam, viszont ekkor már rendszeresen írtam lapokba, valamint szépirodalmi próbálkozásaim is voltak. A nyolcvanas évek végén eldöntöttem, csak az írásnak élek, s a Bács-Kiskun megyei napilap munkatársa lettem. A belpolitikai rovatnál dolgoztam, ám a művészethez való vonzalmam más területekre is elcsábított, időnként írtam kiállításokról, valamint egy-egy alkotótábor munkájáról tudósítottam. Így kerültem kapcsolatba Bozsó János Munkácsy-díjas festőművésszel, aki arra biztatott, hogy próbálkozzak meg az ecsettel. Megpróbáltam, és többé nem tudtam letenni. Nem volt bennem semmi elhatározás, azt sem mondhatom, hogy rögtön ráéreztem a festés ízére. Fokozatosan haladtam be a festészet világába, s egyszer csak azt vettem észre, hogy már festőként formálom az életem. Műtermet hoztam létre, képzőművészeti csoportokhoz csatlakoztam, magam is részt vettem alkotóműhelyek létrehozásában, kiállításokat rendeztem másoknak és magamnak, egyszóval nem egyik napról a másikra lettem festő, ha egyáltalán nevezhetem
magam annak, hanem azzá váltam, és az életemet ez tette teljessé.
- A művészneved rendkívül beszédes. Bevallom, hogy én korábban azt hittem, hogy hivatalosan is felvetted a Mártonfi nevet, hiszen ez számomra veled elválaszthatatlanul összekapcsolódott.
- A képzőművész világban mindenki Mártonfiként ismer, a képeimen is a Mártonfi szignó szerepel. Sokan azonban nem tudják, még Kunszentmártonban sem, hogy ez felvett név, s a szülővárosomhoz való kötődésemet fejezi ki. Laborfalvi Róza adta az ötletet, hiszen ennek a nagy színésznőnek az eredeti neve Benke Judit, a Laborfalvi a művészneve. Arra gondoltam, miért ne lehetnék én is kunszentmártoni Benke Márta. Igen ám, de ez nem hangzott jól, ezért Mártonfalvára, azaz Mártonfalvira rövidítettem, s a végleges változat lett a Mártonfi. Az első kis novellás kötetem is már Mártonfi jegyzéssel jelent meg.
-Mit jelent neked az otthon, mit jelent neked Kunszentmárton?
- Sajnos, az életem nem úgy alakult, hogy egy otthonhoz igazán kötődtem volna. Gyermekként szüleimmel, majd felnőttként is sokat kellett költöznöm. A szüleim szeretetén túl egy biztos pont volt az életemben, a kunszentmártoni nagymamám, az ő háza és kertje, mely még most is meg-megjelenik álmaimban. A középiskola elvégzése után elkerültem Kunszentmártonból, és sok-sok év telt el, hogy ismét visszajöttem és felfedeztem magamnak. A régi utcákban barangolva újra átéltem a hajdani, gyermekkori boldog tavaszokat és nyarakat, melyeket barátaimmal töltöttem el az Érparton. Akkor értettem meg az otthonosság fogalmát. Akármikor ideutaztam Kunszentmártonba, átéltem az otthonosság biztonságos, szívet melengető érzését. Ma is így vagyok ezzel. A hivatásom sokfelé szólít, sokat járok Kecskemétre, Budapestre, de nekem mindig szívdobogtató érzés meglátni a hídról a Köröst és a tornyot. Itt otthon
érzem magam.
- Megítélésem szerint képeid egyike sem egyszerű tájábrázolás, hanem érzelmekkel átitatott megfestése annak, amit gyermekkorod meghatározó emlékeinek szemüvegén keresztül a környezetünkben te meglátsz. A képeid életet visznek abba a tájba, ami mellett sokan munkába menet, vagy éppen hazafelé közömbösen elballagunk. Láttatod, amit sokan magunktól nem látunk. Mit gondolsz minderről?
- Jómagam ebben hiszek, vagyis ez a fajta festészet foglalkoztatott a kezdetektől. Az élményre, érzésekre, indulatokra alapozott alkotás. Szerencsére ma nagyon sokan foglalkoznak a művészet valamilyen ágával, sokak még idős korban is hozzá fognak festeni. Ezt jó dolognak tartom, hiszen a művészethez érzékenység és szorgalom kell. Viszont a másolást nem tartom igazi művészetnek, noha elismerés illeti azt az embert, aki gyönyörűen, valósághűen le tud valamit festeni. Én más utat választottam magamnak. Figyelmesen járok-kelek a világban, és akár a vásznon, akár írásban, az átélt élményeimet örökítem meg, a valóságból kiindulva, de átírt formában. Talán ennek köszönhetően lesznek a munkáim hitelesebbek.
- Természetesen nem kizárólag tájképeket festesz. Nagy örömmel fedeztem fel a munkáid között az egyéb témában készített alkotásokat is. Számomra egészen különleges a menyasszony- vőlegény ábrázolásod, amiben a felhőtlen boldogság mellett megjelenik némi szomorúság is. Kérlek, mesélj erről!
- Ezek a festmények inkább víziók. Időnként érnek olyan élmények, melyek inkább hangulatok, átélt szomorú vagy vidám pillanatok. Tehát nem annyira a természet látványa inspirál. Igyekszem ezeket is vizuálisan megjeleníteni, noha szerencsésebb megírni. A menyasszony-vőlegényes képeim ellentmondásos élményből születtek. Az utóbbi években többször voltam hivatalos esküvőre és lakodalomba. Több alkalommal rossz érzéseket keltettek bennem a mostani szertartások. Túl műviek, több a forma, mint a tartalom.
- Van kedvenc képed? Van-e olyan téma, ami régóta foglalkoztat, de még nem festetted meg?
- Nincs kedvenc képem, hiszen minden festményem addig izgalmas, míg elkészül. Az alkotás folyamata az érdekes. Természetesen jó érzés, hogy létrehozott az ember valamit, hasznosabbnak érzi magát, és este nyugodtabban hajtja álomra a fejét. A megfestendő képpel gyakran az utcán találkozom, meglátok valamit, s elindítja a fantáziámat. Viszont csak akkor állok az állvány elé, ha már a fejemben is tiszta a kép. Nagyon izgatnak a természeti törvények, a napszakok váltakozása, a fények, árnyékok, az éjszaka sejtelmessége. Ezzel a témával, amióta festek, mindig foglalkozom.
- Ha művészeti pályafutásodra visszatekintesz, mi az, amire a legbüszkébb vagy?
- Hogy meg tudtam őrizni a gyermeki kíváncsiságot, és őszinte tudtam maradni. A saját utamat járom, nem érdekelnek a divatok. Nem az érdekek mozgatnak, hanem valami belső kényszer, igazságkeresés, ami arra ösztökél, hogy állandóan kutassak, próbáljam megismerni a körülöttem lévő világot.
- Mi a kedvenc technikád, amivel dolgozol? Hogyan és mennyi idő alatt készül el egy-egy képed?
- Szinte csak olajjal dolgozom, ritkán használom az akril festéket és egy időben szerettem pasztell krétával festeni. Leghűségesebb viszont az olajhoz vagyok. Ennek az anyagnak az intenzitása, súlyossága illik a látásmódomhoz. Hogy mennyi idő alatt készül el egy festmény? Nehéz a válasz, hiszen – szerintem – ennek nincs jelentősége. Minden egyes munkában, akárhány perc, óra, nap vagy hónapról legyen szó, benne van az a sok-sok évi munka, ami alatt megtanulta az ember a technikát és valamennyire megbirkózott az anyaggal.
- A korai alkotásaidat a későbbiekkel összehasonlítva miben látod a változást, esetleg a szakmai fejlődésedet?
- A fejlődést inkább a külső szemlélő tudja megítélni. Én inkább változásnak nevezném. Régen például sokkal nagyobb foltokban raktam fel egy képet, ma viszont ezeket a foltokat széttördelem, ám széttöredezettségében is igyekszem egységes képi világot teremteni. Kicsit ez a technika annak a szimbóluma, hogy a világ megismeréséhez elemeire kell bontanunk mindent, majd újra felépíteni. Ezt próbálom én is, amikor szinte csak festékpöttyöket rakok a felületre, de ezekből a pici darabokból mégis összeáll egy teljes kép.
- Tavasszal megjelent a Rózsák a hóban című könyved, amelyből személyesen tőled kaptam két példányt, amire nagyon büszke vagyok, és amit ügyvédi irodámban a várakozó ügyfeleink előszeretettel lapozgatnak is. Kiknek ajánlod ezt a könyvet, mit tudnál elmondani róla?
- Ezt a könyvet elsősorban a kunszentmártoniaknak tudom ajánlani. Rólam és Kunszentmártonról szól. Igazából egy lírai napló, melyben az alkotás örömteli vagy éppen súlyos pillanatairól írok, valamint a körülöttem lélegző természetről, s arról az érzésről, melyet a szülővárosomban való létezés kivált belőlem. Sok helyen volt szerencsém bemutatkozni a könyvemmel, sajnos, éppen itt, Kunszentmártonban erre még nem került sor.
- Mit jelent számodra festőnek lenni 2019-ben? Mit gondolsz, a mai modern világunkban hogyan lehetne a művészetet közelebb hozni a fiatalokhoz?
- A művészlét minden korban nagy felelősséget jelent, úgy vélem, most is az. Író, zenész, festő csak küldetéstudattal lehet valaki. A mai világ, persze, nem ennek a magatartásformának kedvez. A pénz a központja mindennek, ekörül forog a világ, s az egyéni érdek gyakran legyőzi a közösségit. Ezért is fontos a művészet, talán megmarad menedéknek, ahol nem csak a nyers üzlet munkál. Éppen ezért nem is könnyű például a festészetből megélni. Ennek ellenére nagyon sok tehetséges fiatal választja hivatásának a festészetet. Annyi csak a félelmem, hogy gyorsan belesodródnak a mai kor elvárásaiba, s nem lesznek képesek végigjárni a saját útjukat.
- Hol ismerkedhet meg a közönség jelenleg a műveiddel?
- A kunszentmártoni műtermemben mindig elérhető vagyok. Az elmúlt hetekben sokat szerepeltem budapesti csoportos kiállításokon, valamint Kecskeméten is bemutatkoztam önálló tárlattal. November 7-én, Budán, az Ady25 Galériában nyílt kiállításom. A képeimről Kunszentmárton köszön vissza. Remélem, akármerre járok a világban, szülővárosom jó hírét viszem.
Köszönöm, hogy időt szántál rám, és megosztottad az olvasókkal
és velem mindezt, betekintést engedve ebbe a „csodavilágba”,
amit nekünk földi halandóknak a festészet adni tud.
dr. Balla Anita
