Fogadalmi zarándoklat Máriaradnán
Az ember egész életében úton van, tart közelebbi, távolabbi célja felé. Nekünk keresztényeknek végső célunk, hogy találkozhassunk Teremtőnkkel. Az Istennel való találkozásra tudatosan készülünk. Egy-egy búcsús út erre a végső találkozásra készíti fel a hívőket.
A kunszentmártoniak röviddel a város újratelepítése után – Radics István csodás gyógyulására emlékezve – évről-évre megtették a több mint 150 km-es utat gyalogosan, vállalva a töredelmet, hogy aztán lelkileg megerősödve térjenek vissza mindennapi életükhöz. Az utat felajánlották önmagukért, hozzátartozóikért, városukért, hazájukért. Ezt tettük mi is, akik október 8-án eleink hitét és hagyományát megtartva útra keltünk, hogy részt vegyünk Máriaradnán a Magyarok búcsúján hálából, városunk újratelepítésének 300 éves évfordulója előtt tisztelegve. Igaz, mint e rohanó évszázad gyermekei, már nem gyalogosan, hanem autóbusszal, de azzal a hittel, hogy a Boldogasszony közbenjárása által találkozhatunk Istennel. Hajnali 5 óra előtt gyülekeztünk a templomban Szent Ferenc oltáránál a radnai kegykép gyöngyökkel kivarrt
másolata előtt, ahol rövid imában, régi búcsús énekkel kértük a kegyelmeket utunkra. Útközben a rózsafüzért imádkoztuk, őseink régi imái, énekei is elhangoztak, de mellette jutott idő a történelmi, irodalmi ismeretek felidézésére, elmélyítésére. Pécska közelében felemlegettük a település híres szülöttének Klebelsberg Kúnónak nemzetmentő tevékenységét, Kálmány Lajos pécskai pap népköltészeti gyűjtőmunkáját. Aradon áthaladva megemlékeztünk a vértanúkról, messziről látni véltük a világosi síkot, ahol szabadságharcosaink letették a fegyvert. Tóth Árpád és Ady Endre előtt egy-egy versükkel tisztelegtünk. Izabella királyné és gyermeke, János Zsigmond szomorú sorsa némiképp összeköti Kunszentmártont Lippával, hiszen városunkon áthaladva jutottak el kényszer lakhelyükre, a Máriaradnával azóta egybeépült Maros menti településre. A kegyhelyre megérkezvén a kereszt és a lobogók után felsorakoztunk az ünnepélyes bevonulásra, a kegykép köszöntésére. A zsúfolásig megtelt templomban a hívek minden zarándokcsoportot, így minket is felállva fogadtak, bekapcsolódtak imánkba, énekünkbe. A szentmise fő celebránsa Pál József Csaba temesvári püspök volt. Szentbeszédében a rózsafüzér imádság közösségépítő, közösséget megtartó erejét hangsúlyozta. Öröm volt látni plébánosunkat, Forgó Miklós atyát az oltárszolgálatban, majd a szentmise után a kegytemplom mögötti dombon a szokásos keresztúti ájtatosság vezetésében. Bár időnk szűkre volt szabva, azért a kolostorban létrehozott múzeumba is bekukkantottunk, láthattuk a csodás gyógyulásokat, megmeneküléseket ábrázoló festményeket is. A természeti szépségeket sem hanyagoltuk el: a csoport legbátrabb tagjai felkapaszkodtak Solymos várához is, ahonnan letekintve a Maros völgyének szemet gyönyörködtető látványa fogadott bennünket. Kár, hogy elhanyagolt a környezete, pedig az egykor szebb napokat, évszázadokat látott vár akár turistacsalogató is lehetne.
Autóbuszos zarándoklatunkon az ének és az ima segített bennünket abban, hogy Istenre találjunk, legyőzzük magunk gyengeségeit, útitársainkban közösségre leljünk, találkozhassunk a magyar múlttal, elszakított nemzet testvéreinkkel. Reméljük, ha Isten is megsegít, egy év múlva újra részesei lehetünk ennek a lélekemelő élménynek.
Tóthné Barna Mária
