Száz évvel ezelőtt megcsonkítottak bennünket, országunkat. A tragédián ugyan 1938-ban az első bécsi döntés enyhített, amely visszaadta a Csehszlovákiához csatolt Felvidék túlnyomóan (máig) magyar lakta sávját. 1939-ben visszafoglaltuk Kárpátalját. 1940-ben visszatért Észak-Erdély szintén magyar többségű területe, 1941-en pedig – Jugoszlávia szétesésekor – a Muraköz, a baranyai háromszög és Bácska. A magyar népesség többsége ismét az ország határain belülre került. Ez a „kicsi magyar világ” − ahogy Székelyföldön mondják − sokat enyhített a két évtizedes elnyomás okozta sebeken, megerősítette a jövőbe vetett hitet. Az II. világháborút lezáró békeszerződések azonban egyik revíziót sem ismerték el, sőt, a pozsonyi hídfő Csehszlovákiának átadásával még a trianoni országterületet is csökkentették.
2010 óta a trianoni békeszerződés aláírásának napja a XLV./2010-es törvénnyel „a nemzeti összetartozás napja” lett. Amit előtte fél évszázadig tilos volt még szóba hozni is, ettől kezdve fontossá vált. Megindult az eltépett szálak összekötése,megerősítése: az iskolai osztályok utakat vezethetnek határainkon túlra, és gazdasági, kulturális programok segítik a magyarok szülőföldjükön maradását.
A százados emlékezések megtartásába azonban beleszólt a járvány. De rádöbbentett bennünket emberi kapcsolataink – köztük az anyaországi és határinkon túlra került magyarokkal való kapcsolataink – törékenységére, ugyanakkor fontosságára és értékére. Mert egymásra vagyunk utalva, mert csak együtt, egymásra figyelve, egymást segítve,megosztva kisebbíthetjük gondjainkat, a bajokkal szembenézni is könnyebb összefogással. A jó emberi kapcsolatok a legfontosabbak.
Mert összetartozunk. Összetartozunk a szomszédommal, akivel ugyanazt a járdát tapossuk, ugyanott vásárolunk nap mint nap. Talán ugyanabba az iskolába jártunk. Családtagjaimmal összeköt felmenőink sok-sok nemzedéke, összekötnek szüleink, a közös gyermekkori emlékek, csínyek, s könnyen lehet, kapcsolatunk felületességéért én is felelős vagyok. A közösen átélt élmények alapján válik egy-egy táj szülőföldünkké. Az elszakított területeken élő magyarokkal összeköt bennünket ezeréves történelmünk, közösek hőseink, szentjeink, történelmi szenvedéseink, közösek jelképeink, közös az otthonokba szorult, sajátosan szép magyar nyelvünk, közös a változatos táji színeket felmutató kultúránk. Egyformán megdobban a szívünk a magyar nemzeti színek láttán, a magyar himnusz hallatán – ha még el nem adtuk egy tál lencséért. S vele együtt nyelvünket, kultúránkat, hitünket –, mert mindig jobb a többséghez igazodni és tartozni, mint megtűrtnek, megalázottnak lenni. Itthon pedig mennyivel könnyebbnek tűnik a jobblétért feladni hitünket, magyarságtudatunkat, szülőföldhöz ragaszkodásunkat! Bár már román, szerb, szlovák, német, ukrán szó uralkodik sok városunk: Kolozsvár és Arad, Szabadka, Kassa és Besztercebánya, Kismarton, Ungvár és Munkács utcáján, mi tudjuk, kik nyugszanak a Házsongárdi temetőben, melyik házban született Mátyás király, hol élt Kosztolányi Dezső, melyik város polgárai szerepelnek Márai Sándor regényeiben, melyik házban választották magyar királlyá Bethlen Gábort, hol harcolt Zrínyi Ilona és hol emelte magasra az „Istennel a hazáért és szabadságért” zászlaját Rákóczi Ferenc.Mert ezek a városok mindörökre mienk maradnak. Otthon vagyunk bennük. Ezer meg ezer szál kötött össze bennünket, kunszentmártoniakat is az elszakított tájakkal: gömöri és lippai tűzálló cserépedényeket használtunk, románok hozták a Körösök völgyéből az oláhvillát, a vesszőboronát, ruszin és magyar tutajosok által a Tiszán leúsztatott s a Körös felvontatott fenyőgerendák épültek be házaink tetőszerkezetébe, szerb eredetű szóval csúvárnak neveztük a malmok őrölnivalót begyűjtő fuvarosait, lelki feltöltődést Mária lábainál Radnán találtunk. Az egykori ország kistájai szervesen kiegészítették egymást. Ezért összetartozunk a szlovákokkal, szerbekkel, osztrákokkal, ukránokkal és románnal, hiszen ugyanaz az anyaföld táplál mindannyiunkat, ugyanaz az ég borul fölénk. Jó visszagondolnom arra, milyen szeretettel fogadtak a sárosi és szepesi szlovák falukban, amikor az 1980-as években arrafelé kutattam. Az ellentétek mételyét a Gonosz csepegteti belénk.
A szomorú trianoni emléknapon erre is gondoljunk: bár országaik uralják a magyar föld nagyobb részét, a népek nem lehetnek ellenségei egymásnak. Mi, magyarok is otthon vagyunk a Kárpát-medence, történelmi hazánk minden településén, tartozzék most bármelyik országhoz − a világnak ez a sarka közös otthonunk. Az Isten nekünk teremtette. A miénk is! Deák Ferenccel pedig együtt valljuk: „Amit erő vagy hatalom elvesz, azt idő és szerencse visszaadhatják. De amiről a nemzet önként lemondott, annak visszaszerzése kétséges.” Így gondoljuk át szűkebb és tágabb emberi kapcsolatainkat a nemzeti összetartozás napján. A felelősség a miénk – és csak egy életünk van!
-a-r
Mihályi Molnár László
Magyar siratófal
Valami köd és csönd
ült a tájon
s hajnali dér remegett az ágon
úgy jöttem el újra hogy szóljak
hóhérja legyek a malteros bakónak
ki megölte eddig minden álmunk
amíg az ígért Messiásra vártunk
dermedten bűnbe fagyasztott gyászban
mégis az örömhírt hozók igazában
hogy kimondjam kiáltsam:
Gyalázat!
követeljem vissza felnégyelt hazámat
mert mostohák gyötörnek
aláznak csigáznak
torzképet mutatva fel a világnak
rabságban sorvasztják népem
az nem lehet hogy itt elenyésszen
mert tudd meg ó világ a titkot:
a jövendő fordulhat itt most
s ha elbukna nemzetünk végleg
akkor kezdődik el
a végítélet!
Mihályi Molnár László (1953. 4. 24. Rimaszombat) tanár, költő, publicista, művelődésszervező, politikus,
történész. A Felvidéken, Szepsiben él.
