2016. június 30-án a KÉSZ kunszentmártoni csoportjának vendége Barna Gábor volt, aki a vallási néprajz emblematikus személyisége nem csak hazánkban, de világszerte is. A “MI ÉS A VILÁG” KÉSZ-ESTÉK sorozatban elhangzott előadásának rövidített változatát adjuk most közre.
Barna Gábor
Az irgalmasság testi és lelki cselekedetei a népi/paraszti kultúrában
Az irgalmasság évében lévén érdemes áttekinteni, hogy vajon hogyan gyakorolta népünk egykor, egészen a 20. század közepéig, s különösen az azt megelőző századokban az irgalmasság cselekedeteit egy olyan világban, amiben nem léteztek az „irgalmasságnak” egyházilag és államilag
szervezett intézményei. Hogyan segített a társadalom, városi vagy falusi közösség a megrokkant, a beteg, az anyagilag tönkrement, a természeti csapást szenvedett, a nélkülöző embertársáról, mondhatjuk a keresztény szóhasználattal: felebarátjáról.
De mi is az az irgalmasság? Mások baja fölött érzett, tevékeny segítő részvét. Forrása a szeretet. Aszerint, hogy testi vagy lelki nélkülözést igyekszik enyhíteni, megkülönböztetjük az
irgalmasság testi cselekedeteit (éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni, szegényeket ruházni, utasoknak szállást adni, rabszolgákat kiváltani, betegeket látogatni, holtakat eltemetni) és lelki
cselekedeteit (bűnösöket meginteni, tudatlanokat tanítani, kételkedőknek jó tanácsot adni, szomorúakat vigasztalni, bántalmakat békével tűrni, ellenünk vétkezőknek megbocsátani, élőkért és holtakért imádkozni).
A középkori Európában a szegénygondozás meghatározó szereplője volt az egyház. A keresztény közösségekben már a 2. század közepére kialakult a szegények megsegítésének követelménye, ami azonban kezdetben csak az egyházhoz tartozókra vonatkozott.
Az aszkézist és a szegényekkel való törődést képviselte sajátos keresztény erényként Szent Márton is a 4. században, akinek születési évfordulóját ebben az évben ünnepeljük.
A katolikus egyház vallási és szegény gondozói tevékenysége során olyan elvek és gyakorlatok formálódtak ki, melyek a későbbi korok szegénygondozásának is meghatározó elemeivé váltak.
A közösség az elszegényedés kockázatával járó élethelyzeteket – árvaság, megözvegyülés, betegség, öregség, fogyatékosság – saját kapcsolatrendszerén belül kezelte, mely területen a család, a szomszédság, a tágabb közösség általános szabályrendszere érvényesült.
Az irgalmasság minden egyes szokásszerű cselekedete, jelensége, tette mögött alapként Jézusnak Máté evangéliumában (Mt 25, 31-46) rögzített szavai állnak: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek“.
Ez határozta meg viszonyukat a gyermekekhez és a szegényekhez, a koldusokhoz és a várandós anyákhoz, a betegekhez, a sérültekhez és a kiszolgáltatottakhoz.
A 6. századtól kezdve a kolostorok és a legtöbbször azokhoz kapcsolódó ispotályok váltak a szegények segélyezésének, gondozásának, az árvák, idősek ellátásának központjaivá. Mai fogalmaink szerint ez egyesítette a szegényház, a zarándokszállás, az elfekvő és az öregotthon társadalmi szerepét. Már a keresztény ókortól kezdődően létrejöttek az idegenek, a zarándokok, a betegek, a szegények és a rászorulók gondozására. Szent Márton korában lényegében minden egyházközségben kialakult a szegénygondozás. Alapja a felebaráti szeretet volt. Az ispotályokat általában püspökök alapították, de városok, kolostorok, szerzetesi közösségek is fenntarthattak.
A már említett szegényházak olyan karitatív célú intézetek, amelyeket részint az állam és a politikai községek, részint pedig a magános és társulati jótékonyság állítanak fel, hogy azokban a szegények teljes ellátást és ápolást találjanak. A legtöbb szegényház gondoskodik arról, hogy lakói tehetségük szerint valamely gazdasági foglalkozást űzzenek s ezzel járuljanak hozzá a szegényház fenntartásához. A szegényházak fenntartása a 19. században a rendezett tanácsú városok kötelessége és feladata volt. Így volt ez Kunszentmártonban is, a városi szegényház a mai buszpályaudvar helyén állt. Kötelessége volt a városnak fenntartani.
Sok helyen itt találtak menedékre a koldusok. Koldusnak nevezzük azt a rendszeres jövedelemmel nem rendelkező személyt, aki alkalmi munkával sem tudja létfenntartását biztosítani, ezért adományokból, kéregetésből, koldulásból él. A koldus lehet munkaképtelen vagy beteg, ritkábban nyomorék fiatal, de legtöbbször öregember vagy asszony.
A szegénygondozás az alamizsnálkodásnak teremtette meg a keretét, lehetőségét. Ennek minden közösségben megtalálható volt valamilyen formája. A közösségek nem hagyták magukra a bármilyen oknál fogva ínséget szenvedő felebarátaikat. Ők lettek azután ún. házi koldusok, a falu koldusai, mellettük voltak még a vándor koldusok. Legtöbbjük rendelkezett hatósági koldulási engedéllyel már a 18. századtól, amikor is szabályozták a koldulást és a koldusok társadalmát.
A vándor koldusok helységről helységre járva kéregettek, éjszakai nyugalomra ott tértek, ahol befogadták őket. Gyakran melléképületben, istállóban húzták meg magukat. A vándor koldusok vásárokat, búcsúkat, vagy vasárnaponként a templomot keresték fel nagyobb adakozás reményében. Ezeken általában állandó és megszokott helyeik voltak. Az egyes településekről, portákról titkos jelekkel adhattak egymásnak jelzést. Jövés-menésük során ők szállították a híreket, hiszen nagy területeket ismerhettek, nagy távolságokat bejárhattak. Tanulságos, hogy éppen szülővárosom, a Körös menti Kunszentmárton török utáni újratelepedése is egy koldusnak köszönhető. A túlnépesedett Jászapátiból új hazát kereső embereknek, egy vízimalomban időzve Jászmihálytelken, egy koldus ajánlotta a folyó menti, jó földdel rendelkező puszta helyet, amit azután meg is ültek.
Voltak templomi koldusok, akik csak a templomajtóban kéregettek. Itt nálunk Kunszentmártonban a templom főbejáratánál, a torony alatt kétoldalt kialakított ülőke volt a kúdusok padja, akik itt foglaltak helyet, kéregettek és gyűjtöttek adományt.
A koldus alakjához különleges életmódja, valamint Krisztushoz hasonlítása miatt változatos hiedelmek fűződtek. Használati tárgyai akár mágikus tárgyként szerepelhettek és elsősorban a gyermeknevelésben kaphattak szerepet: ha nagyon folyt a gyermek nyála, koldus szűrével vagy kalapjával törölték meg a száját; hogy a gyermek jobban tudjon járni, Göcsejben a koldus botjával húzogatták meg a lábát, ha pedig nem tudott beszélni a gyermek, általános hit szerint kenyeret kellett lopni a koldus tarisznyájából, akkor hamar beszédes lett.
Másutt a féregűzésben kaptak szerepet. Göcsejben pl. a házban levő csótányok közül egyet egy marék liszttel a koldus tarisznyájába tettek, ezáltal a többi is eltávozott. A rúgós tehenet eladás előtt koldus botjával ütötték meg. Ha tűz volt a faluban, és a koldus átment az egyik házsorról a másikra, akkor a hit szerint a tűz is átcsapott a másik oldalra.
Az énekes koldus a hivatásos énekesek kéregetésből élő típusa; általában bánatos hangulatú énekek hatásos előadásával indítja könyörületre hallgatóit. A középkori énekmondók és koldus diákok utódai. Az énekes koldusok testi fogyatékos, társadalmilag deklasszált emberek voltak.
Hétköznapokon meghatározott, de elég tágas körzetben házaltak, többnyire kísérő is volt velük, esetleg kordén tették meg a nagyobb távolságokat. Ünnepi alkalmakkor (mise, egyházi ünnepek, búcsú, vásár stb.) a sokadalmakat keresték. Házakhoz is eljártak pl. névnapot, karácsonyt, újévet stb. köszönteni, de a nyilvánosságot jobban szerették. Éneküket olyankor hangszeres zenével, pl. tangóharmonikával kísérték.
Gyerekkoromban még én is ismertem egy koldust Kunszentmártonban: Kokodár Sándor bácsit. A hátán hordta zsákját, amibe az adományokat gyűjtötte. Sokszor le sem vette, hanem szólt:
„Isten fizesse meg, tegye bele hátúrú’!” és így tetette bele a zsákjába, amit kapott. Kérése helyi szólássá alakult. Ugyancsak róla szól az a történet, hogy pünkösdkor nagyon sok kúduscipót kapott.
Leült az árokpartra és válogatta: „Te, piros jösz Radnára, te fehér maradsz.” A kunszentmártoniak ugyanis hagyományosan pünkösdkor mentek a most román megszállás alatt álló Máriaradnára a 18. század eleje óta, és alkalmanként Kokodár Sándor bácsi is elment velük. Szüleimtől, idősebbektől soha egy rossz szót, megjegyzést nem hallottam felőle.
A közeli Homokról, - Tiszaföldvár szőlős- és gyümölcsöskert része -, közöl Bálint Sándor egy koldusimát, egy archaikus imát azzal a megjegyzéssel, hogy a „koldus imádságának mindenfelé különös erőt tulajdonítanak”:
„Ó hajnal, hajnal, szép piros hajnal, kiben Mária nyugodik, Úr tőle születik, pokol tőle távozik. Az angyalok csendítenek, rózsalányok ott levének. Óh szép korona, Boldogságos szép Szűz Mária. Én kilépek én ajtómon, föltekintek magas mennybe. Ott látok egy kápolnát: kívül aranyos, belül irgalmas. Ott mondja Krisztus urunk az ő szent miséjét. Mit hallgatod, asszonyunk Szűz Mária az én szent misémet? Hogyne hallgatnám, mert teljes harmadnapja, hogy nem láttam az én szent Fiamat, a szerelmes Jézust. Töröld fel aranyszál hajidat és tekints fel ama siralom hegyére. Ott meglátod szent Fiadat, szerelmes Jézust, Ecettel, epével itatják, vaskesztyűvel arcul csapdossák, mély gödörbe taszítják.” Középkori kerített városokban, majd a mezővárosokban törvények vagy szokásjog szabályozta a koldulást, aminek menetét és rendjét a koldusbíró szabályozta. A koldusbíró, kuduzsbíró a koldusok egyike, akit a város vagy község (falu) a többi koldus felügyeletével bízott meg. Ellenőrizte, hogy csak engedéllyel bíró személyek kolduljanak, az idegeneket, a kóborlókat botjával elzavarta, vagy árestomba záratta. A koldusok sok helyen nem széjjelszórva, csak a koldusbíró irányítása alatt mehettek a házakba kéregetni. Kezelte a pénzbeli alamizsna gyűjtésére szolgáló dobozt (az ún. pixist). Kiváltságként egyedül is végigkoldulhatta a helységet; zsákkal a vállán, imával vagy énekléssel kereste fel a házakat.
Legáltalánosabb volt a templomi szegények étellel való ellátása Mindenszentek ünnepén. A szegények cserébe a halott lelki üdvéért imádkoztak. Csépán ilyenkor vittek pénzt, lisztet, kalácsot, kenyeret, kukoricát és alkalmanként üveg bort gyűjtöttek a templom előtt egy ponyván, s azt osztották szét.
A Szent Antal-napi kenyéráldás Szegeden: ezen a napon az 1673-ban alakult Szent Antal Társulat kenyeret osztott a szegények között. A Szent Antal kenyere, másként szegények kenyere, a nagyvárosi nyomor, éhezés felületi enyhítésére szánt modern egyházi, rendi kezdeményezés
lényegében Remete Szent Antal kenyérkultuszából sarjadt, akinek – legendája szerint naponta egy holló vitt egy kenyeret táplálékul. A templomi Szent Antal-szobrok melletti persely hazánkban is a szegények táplálására, istápolására szolgál.
A búcsújáró helyek szerepét sem lehet elhanyagolni. Hiszen a keresztény gyakorlat szerint az ima, a böjt, a búcsújárás mellett az alamizsnálkodás is érdemszerző cselekedet. A kegyhelyek felkeresésénél a vezeklés hangsúlyos volt, s ennek részeként szívesebben adakoztak a jelen lévő -koldusoknak. Tápén egyedülálló emléke van a annak a gondolatnak, hogyan kapcsolódik össze az üdvözülés, a szegények, a remeték és a halál. Kármelhegyi Boldogasszony temetőkápolna – remetelak, szegényház, temetőcsősz lakás – egy fedél alatt.
Vallási társulatok társadalmi feladatai között majdnem mindig ott van az irgalmasság testi és
lelki cselekedeteinek fölvállalása. Ezt tették még az imatársulatok is, mint pl. rózsafüzér társulatok,
és más társulatok is, amelyek nagyon sok helyen megalakították temetkezési társulati formájukat, vagy pedig a szegénygondozás legkülönfélébb formáit vonták be működési területükbe.
A 14. századtól megjelenő céhekben azonban már jóval hangsúlyosabban volt jelen a szociális elem. A céh, amellett, hogy érdekképviseletet biztosított, szociálisan is segítette az egyes tagokat: segélyezte őket, betegség esetén gondoskodott a legényről, inasról, halál esetén a temetésről, a mester betegsége esetére pedig előírta, hogy a segéd vigye tovább az ipart.
Különleges szerepe volt a halotti társulatoknak. E társulatok szerepe egyaránt fontos volt a halotti pompa, a memoria és a hátramaradottak anyagi megsegítése szempontjából. A halotti pompa és a memoria fontosságát a mai ember már nehezebben érti meg. A mai temetkezéseknél is van „pompa”, nem sajnáljuk a síremlékre a pénzt, ám a korábbi pompa inkább a méltó mennyei születésnapra szólt. A memoria jelentőségét mutatja, hogy e társulatok minden évben szentmisét mutattak be élő és elhunyt tagjaikért. A társulati tagság tehát azt is jelentette, hogy amíg a társulat fennáll, mindig lesz valaki, aki az adott tag lelki üdvéért imádkozik. Mint ahogy teszik ma is a kunszentmártoni szabók, egyedüli szakmaként őrizve még a céhes időbe visszanyúló hagyományt.
Ma elidegenedett léthelyzetekben élünk. Az emberi kapcsolatokból a személyesség sok-sok vonása eltűnt. Tőlünk független intézmények végzik a szegénygondozást, az idősek és a betegek gondozását, még a hajléktalanok és a haldoklók ellátását is. Az egyén és a kisközösségek szerepe mindezekben jórészt megszűnt. Az életből a halál, az elmúlás gondolata is ki van zárva. Pedig jó lenne, ha személyes kapcsolatunk lenne a szegényekhez, a betegekhez, ha szeretteinktől haláluk előtt személyesen el tudnánk búcsúzni. Mi gazdagodnánk általa.
