300 éves az újjászületett város - Kunszentmárton 1719-2019
7. rész A „Megszálló levél” rövid elemzése (első rész)
Az elnéptelenedett Kunszentmárton újratelepítésére csak a 18. század második évtizedében, 1717-1719 között került sor. Ekkor főleg Jászapátiból származó emberek költöztek a Körös folyó partjára. A Jászságból való kiköltözésük történetét és Kunszentmárton megalapításának eseményeit a telepítési akció egykori szervezője és vezetője, Radics István 94 éves korában, nem sokkal halála előtt, 1762- ben elbeszélte, s azt az utókor emlékezetére a kunszentmártoni tanácsi jegyzőkönyvben megörökítették. A bejegyzés első mondatáról: „Kún Szent Mártonyt Kik, és mimódon szállották meg” kapta az irat a „Megszálló levél” nevet. Ennek szövegét ismertük meg az előző közleményekből. Most pedig a „Megszálló levelet” folklór szövegként, a helyi történelmi emlékezet és önazonosságtudat (identitás) formálójaként elemzem röviden. Az első település jogán ez a feljegyzés két évszázadon keresztül a helyi öntudat kifejezője és írásos alátámasztója, megerősítője volt. A 19-20. században az ősi kunszentmártoni családok, a század végén pedig egyesületek is, a tanácsi jegyzőkönyvből kimásoltatták és másolatban őrizték.
Az új haza keresésének történetét először Vándorfy János, a kibocsátó Jászapáti római katolikus káplánja tette közzé nyomtatásban 1895-ben „Jász-Apáthi város egyházának multja és jelene” című könyvében. A ”Megszálló levelet” pedig az tette ismertté széles körben, hogy ifj. Dósa József kunszentmártoni származású, sályi római katolikus lelkész Kunszentmártonra vonatkozó történeti kutatásait Szabó Elek, szintén kunszentmártoni származású, akkoriban besenyőtelki plébános sajtó alá rendezte és a Kunszentmártoni Hiradó hasábjain 1933-1934-ben közzétette. A folytatásokban megjelent fejezeteket 1936-ban könyv formájában is kiadta a Kunszentmártoni Hiradó. E munka sok helybeli család tulajdonában megvolt, illetve máig megvan. A könyv 42-45. oldalain olvashatjuk a ”Megszálló levél” szövegét.
A honkeresés, a letelepülés és annak írásos megörökítése között majd fél évszázad telt el, hiszen az 1717-1719. közötti történéseket csak 1762. január 13-án jegyezték le, ám csak egy 1762. április 29-i bejegyzés után vezették be a protocollumok (tanácsi jegyzőkönyvek) II. kötetének 9-11. lapjaira. A letelepülés történetét a felejtés, „a történelem deficitje” miatt tartották fontosnak írásba foglalni. Erre az időre már jórészt kihalt az alapító réteg. 42 év után szükségesnek látszott az emlékezet pontosítása, „helyreállítása”, a kollektív emlékezet megszerkesztése. Elemezzük röviden az emlékezet megszerkesztésének e fontos dokumentumát! A „Megszálló levél” sűrítve adja elő az eseményeket. A történés idősíkjait összemossa. Csupán a lényegesnek érzett elemekre összpontosít: a honkeresés igényére, a honkeresés eseményének lefolyására, valamint az új település elfoglalására. Rekonstruál, de szelektál is egyúttal. A „Megszálló levél” első mondata a letelepedés 1719-es évszámát hangsúlyozza. Csak egy epizódból értesülünk, hogy a keresés három évig tartott. Nem olvasunk a honkereső út mindennapjairól: a szállás, az étkezés, a tisztálkodás, a lovak etetésének és itatásának körülményeiről, az útviszonyokról, az utazás időpontjáról és időtartamáról. Egyfajta sűrítést tapasztalunk tehát, a végkifejlet szempontjából lényegesnek érzett elemek kiemelését.
A „Megszálló levél” az elbeszélő műfajok jellemzőjeként magán viseli azok több formai sajátszerűségét. Ilyen jellemző vonás a kezdés és a befejezés törvénye. A cselekmény hiánnyal indul: esetünkben a relatív túlnépesedés miatti földhiánnyal és ebből fakadó szegénységgel, amelynek betöltése végül is az új haza, az új település megalapítása lesz. A történetből megismerjük a főhőst, a kirajzást vezető jászapáti kisbírót, Radics Istvánt, akit az elbeszélés „örökre fel tartandó Dicsíretre méltó, és felejthetetlen emlékezetű, sőt Maradékinknális zengedező Szóval említendő Nemzetes, és Vitezlő Radics Istvány uram”-ként emleget. (Róla később egy fejezetben külön is megemlékezünk!) A történet lépcsőzetesen építkezik. Az első út sikertelenségének elbeszélése után egy epizód közbeiktatásával még késlelteti is a cselekményt, amit aztán az új haza megtalálásának, feltérképezésének és elfoglalásának kellően rövidre fogott, tömör, ám mégis minden lényegi információt tartalmazó eseménye zár le. Az első két honkereső út egyes állomásain történt dolgok elbeszélése jelzi az új haza keresésének nehézségét, ezáltal fokozza a honalapítók teljesítményének nagyságát. A Jászapátiból elindult férfiak azonban nincsenek egyedül. Különböző világot járt, az Alföldet jól vagy náluknál jobban ismerő emberek: egy „becsülletes Ember” (Tiszaroff) „éltes Öreg Ember” (Tiszabő), „bizonyos Méhész Ember” (Mezőtúr), „Öreg Koldús” (Jásztelek), „Sülye Mihály igen embersiges Ember” (Öcsöd) igazították őket mindig útba, vezették őket tovább, vagy térítették el őket letelepedési szándékuktól. Őket tekinthetjük a segítőknek.
Szinte a mesei akadályozó szerepköre ismerhető fel az alattyáni Nagy János tiszttartó személyében, aki csak három évre akar a letelepedőkkel előnyös szerződést kötni. Ezt azonban a kitelepülést irányító és vezető Radics István elutasítja. Itt meg is feneklik a cselekmény, s egy hatásfokozó késleltetés következik. A sikertelenség fölött három évig tanakodtak, a malomban új, jó hírt hallottak egy „Öreg Koldús-”tól, s ettől kezdve felgyorsulnak az események.
Az ajánlott Szentmárton kun pusztát felkeresték, a foglalás jeleként karóikat a földbe leverték, s a pusztát megszállták. Az új és alkalmas település helyének megtalálása mintegy jutalom volt a „sok járások, kelések, fáradozások, és sok elme törések után”. A település jelképes megszállása az elbeszélés szerint 1719. Pünkösd szombatján történt. E dátum is szimbolikusan is értelmezhetjük: a magukat a Szentlélek bölcsességére és Isten segítségére bízók jelképes választásaként. A megtelepedéssel a cselekmény lezárult, a hiányt betöltötték, a honkeresésre jó megoldást találtak, a cselekmény nyugvópontra jutott. Radics István elbeszélését nemcsak utólagos igazolásként kell felfognunk. Hatni akart az érzelmekre, erkölcsi értékeket akart közvetíteni
az új „hazában” felnövő nemzedékek számára. Olyanokat mint a helytállás, a kitartás, a közösségért vállalt munka, a vállalkozói
kedv, a „pioneer szellem”. Egyúttal azonban megörökítette, gondozta és ápolta a maga, valamint társai emlékezetét. Ezen az első
letelepülők és leszármazottaik, a későbbi önmegváltó családok társadalmi súlyát, s ezáltal érdekérvényesítési lehetőségeit is növelte.
Az így megformált emlékezet tehát csoportfüggő, benne a csoport önképe és céljai fogalmazódnak meg.
Tanulságos, hogy a kirajzás és megtelepedés eseményeiből mit nem mond el az elbeszélő. Nincs szó a Nagykun Kerületi, Hármas
Kerületi tisztségviselőkkel való érintkezésről, a megtelepedés engedélyezéséről, a középületek (templom, községháza, temető, út menti
kereszt stb.) építéséről, a helyi közigazgatás megszervezéséről, az önmegváltás (redemptio) meghatározó eseményéről, jóllehet a
megtelepedés és az esemény tollbamondása között eltelt 42 évben mindezek megtörténtek. Csak a honkeresés éveinek eseményeit
ismerjük meg. Dr. Barna Gábor
